Tegnap egyébként a kirándulás mellett még egy kisebb csoda is történt. Anyám felhívott, hogy úgy döntöttek, rendelni fogják az ebédet, mert már elege van a mindennapos főzésből, kitalálni, hogy mi legyen, ott állni a gáz mellett, eltakarítani a rumlit…, és – most figyelj – addig nem tud kint “semmit csinálni”. Értsd: 83 éves korában addig nem tudja buzizni a kertet meg az udvart, amíg a dolog a konyhához köti. Képzelheted, ha nem kell főznie, micsoda ámokfutást fog rendezni a nyári melegben! De már nem is akadok ki ezen: ő ezt szereti csinálni, hát csinálja. Belegondoltam, ha valaki azt mondaná nekem, hogy nem kézműveskedhetek, csak mert fáj a vállam (az utóbbi hónapban tényleg fáj, de majd elmúlik, attól még bütykölök ezerrel 😀 ), szóval ha valaki leállítana a szerről, biztos szétvetne az ideg. Hát ő meg a kertet szereti, akkor csinálja. ********** Egyébként ez az egész azért tartozik a csoda kategóriába, mert az én anyám ám olyan, hogy csak egyetlen fajta májkrémet eszik meg…, csak az X fajta túrót vigyem, mert az egyik túl krémes, a másik túl rögös…, csak a zöld üveges pezsgőt, ha valami ünnep van…, csak egyetlen fajta kenyeret a Prímából, semmi mást…, és a zsírszalonna se túl vastag, se túl vékony ne legyen…, a másnapos levest már nem eszi meg, mert annak “olyan fura íze van”…, az a süti amit meg a múltkor vittem, milyen szar volt… Szóval aki a muternak a kedvére tud tenni, az megérdemi a nagy magyar valagrendet, annyira háklis a kajára az öreglány. 😀 No, az Exem itt rötyögött reggel, hogy addig simán elálldogálna fél lábon, amíg az anyám azt mondja, hogy nem eszi meg “azt a szart”, amit dobozban akasztanak majd a kerítésére, mert ez igen hamar be fog következni. 😀 Én igyekszem optimistábban szemlélni a helyzetet, mert a sztorihoz még hozzá tartozik, hogy a szomszéd tanácsára anyu átment az önkormányzathoz, hogy étkezési és egyéb segélyeket kérjen, és baszki!, kapott is! Eddig nem is tudta, hogy van erre lehetőség, meg hát nem is akart kérni… de mára már letette ő is a büszkeségét. Úgyhogy az egész ebéd hatszáz forint/fő-be fog nekik kerülni, a többit állja az önkormányzat, ráadásul még valami fűtési meg nemtommilyen segélyt is kapnak, mint öreg, kisnyugdíjas telki lakosok (a tőzsgyökeres telki lakos lassan már olyan ritka, mint a négy levelű lóhere). Na, szóval csütörtökön megyünk valahová Budakeszire, ahol le kell adni ezeket a segélykérő nyomtatványokat vagy mi a szöszöm. Meglátjuk. 🙂 ************ Egyébként tényleg az a helyzet, hogy néha ki kell nyitni a pofámat, mert itt is írtam, hogy a múltkor megkérdeztem őket, hogy képzelik a közeljövőt, mert nem fogok tudni mindenben segíteni… ők meg csak néztek mint hal a szatyorban, mert persze fogalmuk nincs róla. Talán ez a kis intézkedés (próbálkozás) mégis azt jelenti, hogy gondolkoztak rajta, mert mondta anyu, hogy legalább így nekem is elég lesz egy héten egyszer elmenni vásárolni. Hát, már az is haladás lenne.
Az álmodó naplója 