Kísérlet

Hónapokkal ezelőtt láttam egy kis videót, ami valami rejtélyes okból eszembe jutott ma, és nem tudom kiverni a fejemből. Belinkelni sem tudom, mert fogalmam sincs már, hol néztem. Szóval adott egy nagy terem, ahová beterelnek úgy ötven embert. Senki nem tudja, mi készül, tanácstalanul álldogálnak, félszegen mosolyognak egymásra, van aki beszélgetést kezdeményez, van aki erőltetetten poénkodik és nevetgél a saját viccein (ismerjük ezt a típust), van aki leül a többiektől távol, hogy semmiféle interakció ne jöhessen létre. Végre bejön egy vagy több moderátor, és elkezdődik a program. Nem emlékszem már pontosan a részletekre, ezért nem tudom elmesélni úgy, ahogy következtek egymás után az események. Az a lényeg, hogy különböző kérdéseket tesznek fel az embereknek. Ki járt ebbe és abba a középiskolába? Ki dolgozott itt és ott? Ki lakott ebben és abban a városban, utcában? Kinek volt a tanára XY? Ki szült gyermeket ekkor és ekkor ebben a kórházban? Ki dolgozott abban az évben ugyanott szülésznőként? És egy pillanat múlva már öleli egymást a két nő, az egyik, aki egy problémás szülésen esett túl sikeresen vagy húsz-harminc évvel ezelőtt, a másik, aki fiatal bábaként segített neki világra hozni a gyermekét. Soha az életben nem látták azóta egymást, és öt perccel azelőttig idegenként tekintettek a másikra. Ugyanígy felfedték a kapcsolódási pontokat a többi ember között is, a végén az egész banda olyan lett, mint egy nagy, sírós-mosolygós család. Eszméletlen érdekes volt!! ************** Szerinted hányszor megyünk el emberek mellett, mondjuk én itt a falumban, akivel lehet, hogy általánosban osztálytársak voltunk, vagy a másik, akivel együtt játszottunk nyaranta, mikor a nagymamájánál töltötte a nyarat? Hol lehet az a csaj, akivel összebarátkoztam a neurológián, mikor egyszer bekerültem szédülés miatt? Hol lehet ő, és ő, és ő…. az a sok ember, akivel egyszer összesodort az élet, tettünk egymással jót vagy rosszat, aztán évtizedekig nem is láttuk egymást? Amikor az első komoly kapcsolatomnak vége lett, csak megrántottam a vállam, hogy úgyis majd találkozunk, tudunk egymásról, mert hát itt lakik egy köpésre Érden. Negyven éve nem láttam, pedig az utóbbi időben sokat vagyok a városban. Lehet, hogy amikor én bemegyek a Tescoba, ő a másik ajtón jön kifelé, vagy épp arra a helyre állok be a parkolóban, amiről ő öt perce állt ki. Ki tudja? Ha összeterelnének minket egy terembe, talán meg sem ismerne. Még a fontos emberektől is elszakadunk, és akkor hol vannak még azok, akik tényleg csak egy egy rövid epizód erejéig társultak hozzánk az utunk során? ************* Mi is ebben a lényeg? Kár, hogy annyira ridegek vagyunk az ismeretlenekkel. Hogy nem beszélgetünk. Az idős nénik persze igen, és kb. mindenkinek az agyára mennek, ahogyan próbálnak kapcsolatot teremteni számukra tök idegen emberekkel. Aztán lehet, hogy nekik van igazuk. Határozottan az az érzésem, hogy ha nagyobb dumásak lennénk, könnyebben nyitnánk az emberek felé, igazán kellemes meglepetések érnének bennünket. ❤ ************* Lehet, hogy ez a kakastaréjos fiú együtt járt óvodába a néninek az unokájával (akiből mondjuk nyakkendős ügyvéd lett), és most éppen azokat a szép pillanatokat idézik fel, amikor a mami alig győzte sütni a palacsintát, amit a két kölök egymással versengve falt fel a viaszos vászonnal leterített konyhaasztalnál. Vagy a tanárnője volt első osztályban, és éppen arra emlékezteti, milyen nehezen tanulta meg leírni valamelyik betűt. Egymás mellé ültette őket valaki, aki ismerte a hátterüket, pedig az utcán meg sem ismerték volna egymást. Bármi megtörténhet. 🙂 ************** (Kép a netről, és valójában fogalmam sincs, kik vannak rajta. 🙂 )