Hát, látszik, hogy nem vagyok a top-on, össze-vissza intézkedek a saját dolgaimban. Ma lemondtam Velencét, ahová 4-én indultam volna. A repjegyet buktam. És még nem is csak az apám vagy más családtagom miatt tettem ezt, hanem más okokból. Egyrészt annyira irtózatosan drága, hogy meg sem mondom, mennyi lett volna az az öt nap… Persze ezt előbb is tudtam, de azért így az utazás előtt kezdtem összeszámolni mindent: a szálláson (ami csillagászati az én mércémmel mérve) és repjegyen kívül a transzfer oda-vissza Tervisoból, a 7 napos vaporetto bérlet, a reptéri parkolás, a biztosítás… és akkor még nem ettem egy spagettit és nem ittam egy Spritzet. Ez már egy kicsit elkedvetlenített, dehát eddig is irreális összegeket költöttem erre a “drága” városra, mert egyszerűen úgy éreztem, muszáj minden évben legalább egyszer odamennem. De azért van egy határ, nem is anyagi, inkább egy ésszerűségi határ, hogy ennyi pénzt nem lehet elkölteni pár nap alatt. De ami inkább visszatart, ez a kapus rendszer, amit egy hete vezettek be. Mivel én bent aludtam volna a szigeten, nem kellett volna fizetni, és nem is arról az öt euróról van szó (Csekonicsnénak már úgyis mindegy 😛 ), ennek ellenére baromi lehangoló, ahogy agyonvágták az én szépséges városomat a több helyen is kirakott kerítésekkel, automatákkal…, a frekventált helyeken sárga mellényes ürgék ellenőriznek. Az egész hangulatnak annyi. Persze tudom magamról, hogy megtalálnám most is az elhagyott sikátorokat és a kedvenc helyeimet, de valahogy ez az egész már nem olyan, mint aminek ismertem. Nem szoktam számokat emlegetni mások előtt, mert nagyképűségnek vennék, de több, mint harminc alkalommal voltam Velencében (évekkel ezelőtt húsznál abbahagytam a számolást 🙂 ), és most úgy érzem, itt a vége. Persze tudom, soha nem mondom, hogy soha… majd meglátjuk. 🙂 Egy-két évvel ezelőttig olyan volt az a város, mint ahol megállt az idő, azután valahogy a fejlődés (vagy a túlélés) jegyében romlásnak indult. Nekem már az sem tetszett, hogy az ötszáz éves hidakra néhány helyen feltettek egy-egy hosszú rámpát, mindkét oldalára, hogy kerekes székkel is lehessen közlekedni. Soha életemben nem láttam ott egyetlen mozgássérült embert sem, mert hát valljuk be: aki ilyen gondokkal küszködik, nem valószínű, hogy Velencébe fog jönni, hidak és csatornák közé, ha pedig mégis, ki tud szállni a vaporettóból olyan megállónál, ahol nem kell hídon átmenni és mégis “sétálhat” egy jó darabon. Én magam is írtam a velencés blogomba egy hosszú cikket arról, hogyan használhatják a fogyatékkal élők is a várost – még gondola is van a számukra. De ekkora fémvázas rámpák…? Minek? Na mindegy, ez sem az én dolgom. Ha az volt a cél, hogy elriasszanak jónéhány turistát ezzel a mostani intézkedéssel, hát úgy néz ki, hogy sikerült. És nem az 5 euro miatt. 😦 ************* Persze nem nyugszom, és a mai nap jelentős részét (a fű- és bokornyírás mellett) azzal töltöttem, hogy ötleteltem, a Velencére szánt pénzből hova mehetnénk el ketten a lányommal még most májusban. Azzal kellett szembesülnöm, hogy minden iszonyatosan drága lett, a barátnőm is mondja, aki Rómába készül koncertre, hogy ahol tavaly még huszonezerért száll meg, ott most százezret kérnek egy éjszakáért átszámítva. Egy személynek! Hát pestiesen szólva, a pofám leszakad. Először megnéztem a szlovén és a horvát dolgokat, hiszen az lenne a legegyszerűbb, ha bevágnánk magunkat meg a cuccunkat a kocsiba, és legurulnánk 5-6 óra alatt valahová. Hát Szlovéniában olyan árak vannak, hogy csak lestem, Horvátország ugyanaz…, ráadásul én nem igazán szeretem ezeket az emeletes, beton hoteleket, nincs bennük az égvilágon semmi lélek, hangulattalan monstrumok. És még drágák is. Akkor jött a következő ötletem: Edinburgh. Amikor kinyitottam a Booking térképes nézetét, csak néztem a számokat, hogy baszki, ezek milyen pénznemben vannak???? Ráadásul a repjegy sem két fillér kettőnknek Skóciába. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy Sardegnára lenne a legolcsóbb elmenni, de erre még alszom egyet, holnap jön a gyerek, majd megbeszéljük. Vagy kimegyünk Etyekre a tóhoz és eszünk a Cukorborsóban egy pizzát, aztán megvolt a nyaralás. 😛
Az álmodó naplója 