Hova nem utaznék el?

What place in the world do you never want to visit? Why? Itt a wordpress főoldalán ma feltették ezt a kérdést, aki akar, válaszolhat rá bejegyzésben. Én csak gondolkozom. Hova nem mennék? Nem tudom… Egyszerűen nem tudok kihúzni egy országot sem, kivéve nyilván, ahol háború zajlik. Európaiként persze úgy képzelem az utazást a messzibb tájakra, hogy szervezetten, mindent a seggem alá tesznek, kezeskednek a biztonságomért, a rendes ételért, szállásért, és elvisznek a látnivalókhoz. Az, hogy én egyedül megszervezzem és nekiinduljak, soha nem volt opció. Néha elszáll az agyam és valamiféle kalandornak képzelem el magam, aki olyan vállalkozó szellemű, hogy felveszi a kényelmes gönceit, szalmakalapot csap a fejére, a nyakába akaszt legalább három ásványláncot, összecsomagolja a minimálcuccot és megy… de igazából ennyire sosem voltam vagány, bár kószáltam egyedül, vagy barátokkal saját szervezésben, azért Európán sosem merészkedtem túl. Igazából egyetlen egyszer voltam messzebb, Izraelben, ott is a ferencesek által szervezett zarándokúton (ami egyébként minden szempontból jobb volt, mint bármely turista út). ******** Szóval elmennék-e Afrikába? Naná! Ázsiába? Ezért a földrészért kevésbé lelkesedem, de tudom, hogy annyira gyönyörű dolgok vannak ott is, hogy ha vinnének, mennék. Ausztrália, az Indonéz szigetvilág számomra egy álom. Amerika a másik… Ennek semmi köze a politikához, egyszerűen imádom Amerikát! Annyi filmet láttunk már, annyi beszámolót hallottunk és olvastunnk, hogy a különböző államok és városok nevei mágikus erővel hatnak rám. Gyakorlatilag éjjel háromkor kiráznának az ágyból, hogy kapjam össze magam, mert néhány óra múlva indul egy repülő, amivel átrepülhetem az Óceánt, már szedném is össze a bugyogóimat. 🙂 És emellett bármelyik utazás előtt kettesével szedném az Eleniumot, mert baromira be lennék sz@rva, hogy majd megcsíp egy halálos bogár, kapok egy faca kis betegséget a víztől, vagy trombózist a hosszú repülőúton… de akkor sem riadnék el. Az ilyen parák egyébként mindig ott vannak, igazából az indulásig, még a közelebbi úticélok esetében is, aztán amikor ott vagyok valahol (még ha csak ezer km-re is), mintha egy másik bolygóra kerültem volna, és eszembe sem jut, hogy történhet valami. Tavaly Trocellón estére néhányan maradtunk csak a szigeten, a környékemen úgy ötszáz méteres körben nem volt ember, a szállásom lenti ajtaja folyamatosan nyitva volt, az én ajtómat pedig egyetlen, hagyományos kulccsal lehetett bezárni, ez csak illúzió volt, kb. az jött volna be, aki akar. Én meg akkorákat aludtam, mint egy ház. Jó, hát ez nem egy indianadzsonszos veszélyhelyzet, de azért egy hajszálnyit túl volt a komfortzónámon, mégis imádtam. 🙂 ******** Egyszer elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy mennyi minden lennék én, ha több életem lenne… tudod, olyan dolgok, amik egyetlen életbe semmiképpen nem sűríthetőek bele – majd lehet, hogy be is fejezem a postot. Az tény, hogy többféleképpen el tudom képzelni az életet, én magam is többfélét kipróbálnék (alapvetés, hogy családdal vagy család nélkül, tulajdonképpen itt dől el minden), valahogy úgy érzem, ezzel az egy élettel még annyi minden bennem maradt.