Tulajdonképpen néha magam is meglepődöm, mennyire nyíltan írok bizonyos dolgokról ebben a blogban, elég régen vezetek internetes naplókat különböző felületeken, de azért ilyen még nem volt. Több oka lehet ennek. Már “felnőttem”, és nem igazán érdekel, ki mit gondol rólam, ez pedig nagyon felszabadító érzés. Meg aztán az is tény, hogy alig van néhány látogató, és ez szintén ad egyfajta szabadságot, mert “alig látja valaki” 🙂 . Persze lehetne a hely teljesen zárt is, és akkor csak én látnám, amit írok, de ezen ugye nevetünk… 🙂 Valamiért van az emberben egy közlési kényszer, bár éppen most írtam, hogy felnőttem, de azért bennem is ott van a gyermek, aki elbújt, de alig várja, hogy megtalálják. Végül pedig az a helyzet, hogy gyakorlatilag csak egy-két ember van, akiknek ilyen szinten tudok beszélni a dolgokról, velük pedig ritkábban találkozom, tehát a gondolataim automatikusan ide, ebbe a blogba vándorolnak, legfeljebb párhuzamosan rádumálok a barátnőmnek a messengerre néhány “hat kötőjel tíz” perces üzenetet. (Hadházi 😀 ) Ez is érdekes, nem?, hogy azt mondom, alig van ember, akivel ilyen mély dolgokról beszélgetek, ugyanakkor meg kiírom egy nyilvános blogba. Dehát akik “rajta vannak a szeren” már majdnem két évtizede, mint én, azok értik, mi a fennforgás. Bár tulajdonképpen megmagyarázhatatlan. Ráadásul én még bebeszéltem magamnak azt is (mert így is van!), hogy “az írás gondolkodás”: egy-egy bejegyzéshez az ember lánya összeszedi a gondolatait, próbál normálisan fogalmazni, eleve gondolkodik valamin, és ez jó.
Az álmodó naplója 