Folytatva az előzőt: korábban értünk oda a dokihoz mint kellett volna, a várakozó helyiségből (direkt nem hívom “teremnek”) készítettem ezt a fotót a szemközti irodaházról. Az én oldalamon legalább volt egy pálma, de odaát csak érhetetlen mennyiségű íróasztal és számítógép egymás szoros közelségében, semmi privát szféra: ott dolgozol, valahol a láthatatlan zónában hagyod a kabátodat, esetleg télen cipőt váltasz, aztán leülsz egy székre egy asztal mellé, annyi a te birodalmad, max. lehet egy apró fényképed a családról vagy egy vicces feliratos bögréd, amik úgy az ötödik óra után emlékeztetnek rá, hogy ember vagy. Ablakot nyitni nem lehet, legyen bármilyen évszak, bármilyen időjárás, nem érzékelsz belőle semmit, csak a klíma fújja rád a hideg vagy a meleg levegőt, azt sem úgy, ahogy neked jólesik, hanem ahogy központilag be van állítva. Látod odakint az embereket rövid ujjú pólóban, te pedig kabátkában ülsz egész nap, mert az ebben döntést hozó a 20 fokot szereti télen-nyáron. A terrárium jut eszembe, amiben különböző állatok élnek, de ők legalább felülről kapnak természetes levegőt, ez még annál is rosszabb. Utólag láttam meg a képen, hogy ott van néhány fitness-labda…, vajon megengedett, hogy ha már nem érzed egy testrészedet sem, akkor körbeugráld a helyiséget a kék labdán? Mondom: mint a terrárium. A mókusok és a tengerimalacok is kapnak játékot – mégis begolyóznak egy idő után. ******** Az egy helyben üléssel nincs bajom, adminisztratív munkakörben dolgoztam 25 évig, ültem épp eleget íróasztal mellett az írógépet püfölve, vagy más papírmunkát végezve. De hol fénymásolni mentem, hol a könyvtárba, hol a büféből kellett valami a főnökömnek, hol ide vittem egy-egy anyagot, hol oda… bár irodai munka volt, mégsem tűnt annyira monotonnak. Nem beszélve a környezetről, amit ma már abszolút a “retro” kategóriába sorolnék: saját szoba, két íróasztal, általam választott képek a falon, a tárgyaim szanaszét, párna a fotelon a kisasztal mellett, függöny, szőnyeg, otthonról bevitt hangulatlámpa a sarokban, borús napokra, az ablak természetesen nyitható. Én abból a nyolcadik emeleti szobából is barátságos kis kecót tudtam varázsolni, és ez akkoriban természetes is volt, mindenki igyekezett hasonló körülmények között eltölteni a napjából 7-8 órát – de nálam különösen szerettek üldögélni. A Közgazdaságtudományi Intézet mindegyik szobájának a falán volt akkoriban egy nagy zöld tábla, hogy a matematikusok tudják illusztrálni a kollégáknak, hogy éppen miről is beszélnek. Nálam is volt ilyen, néha rajzoltam rá ezt-azt. 🙂 A tábla mellett egy régi, nagyobbacska világtérkép lógott a falon, ezt még az elődömtől örököltem, unalmasabb napokon néha rajta felejtettem a szemem, és képzeletben elutaztam ide-oda. Szerintem egy csomó mindent megtanultam földrajzból csak annak köszönhetően, hogy évekig a szemem előtt lógott ez a térkép. Elég vicces mostmár erre gondolni. 🙂 ******** Az épület, ahol dolgoztam, a Budaörsi úton volt, a régi Fonógyárral szemben, szerencsére az ablakom a város felé nézett. A túlsó oldalon is szép volt a kilátás a Sas-hegyre, de én imádtam, hogy a végtelenig ellátok szemben és jobbra, bal oldalon pedig a Gellért-hegy és a Vár emelkedtek. Néha valamiért tovább bent maradtam, és egy csoda volt, amikor este felgyúltak a városi fények: mintha milliónyi, óriási csillag hullt volna le a földre. Ez az egész már olyan régen volt, hogy a Fonógyár még működött, volt az oldalán egy picike kis erkély, ahová a szünetükben kijöttek a nők cigizni és pletykálkodni egy kicsit. Néhány év múlva ebből is ipari műemlék és irodaház lett, de legalább nem bontották le. ******** Szóval… visszatérve a kiinduláshoz, nekem irtó fura egy ilyen steril munkahely. Dehát ez már egy másik generáció: ők azok, akik felállnak innen egy íróasztal mellől, átmennek egy edzőterembe, ami ugyanígy néz ki, csak az asztalok helyett gépek vannak benne, és ahelyett, hogy végre a szabadban lennének, eltöltenek két órát egy másik terráriumban, másik játékszerekkel. És nem is tudják magukról, hogy tengerimalacok.
Az álmodó naplója 