Előre is elnézést a témáért. 🙂 *********** Az, hogy a pánikbetegséget le lehet gyógyszer nélkül győzni, akkor vált bizonyossá a számomra, amikor Cué könyvét olvastam. Ő azt javasolta, szedjük össze a bátorságunkat, és amikor alkalmas, idézzünk elő egy pánikrohamot önmagunknak, a saját elménkkel. Képesek leszünk rá: elég csak rágondolni, felnagyítani magunkban a félelmet, koncentrálni a tünetekre, és már ott is vagyunk. A legfontosabb következtetés pedig ebből az, hogy ha előidézni képes vagy a rohamot az elméddel, akkor megszüntetni is képes leszel. *********** A pánikbetegségben a rohamok a legrosszabbak, de számomra iszonyat nehezek voltak a köztes időszakok is: amikor félsz, hogy majd bekövetkezik, találgatod, hogy majd éppen hol, ki fogja látni, hogyan tudsz kijönni belőle, és hogy vajon bekövetkezik-e egyszer majd az a szégyen, hogy tényleg elhányod magad, elájulsz vagy bekakálsz. (Mostanra mondhatom, hogy soha nem következtek be ezek a dolgok, de ebben huszonévvel ezelőtt még nem lehettem biztos.) Úgyhogy nekem nem is a rohamokat kellett csak legyőzni (gondolom ezzel mindenki így van), hanem ezeket a köztes szorongásokat is, mert ezek méginkább megkeserítették az életemet, mint az alkalmasint előforduló, viszonylag hamar elmúló konkrét pánikrohamok. ******* Volt idő, amikor a munkahelyemre eljutni is nehézséget okozott, többek között azért, mert hiába próbálkoztam otthon (esetleg kétszer is visszamenve), nem sikerült khmmmm… eredményt elérnem a legkisebb helyiségben. Viszont ahogy álltam a HÉV megállóban, és már látszott a távolban a hamarosan megérkező zöld vonat, akkor úgy éreztem, ha felszállok, biztosan bajban leszek. Volt, hogy még innen is visszafordultam, hazaértem… és semmit nem tudtam produkálni. Iszonyat idegőrlő volt ez az egész. Aztán olyan is volt, hogy azt hittem, tényleg valami gasztro-betegség kapott el, és azonnal lementem a körzeti orvoshoz, akivel kiírattam magam betegállományba. Mondanom sem kell, hogy aznap az otthon biztonságában már semmiféle ilyen problémám nem volt. És volt, hogy felszálltam ugyan a HÉV-re, de le kellett szállnom menet közben olyan helyen, ahol tudtam, hogy találok mosdót, de már addig is kivert a víz, és minden hajam szála egyenként az égnek állt… saját magam gerjesztettem a pánikrohamokat… ezektől újra szorongtam… és a mókuskerék beindult. ********* A megoldás. Őszintén: nem fogsz besz*ni. 🙂 Ezt el kell hitetned magaddal, nem vagy már gyerek, uralod a testedet, amúgy is öt perce próbáltad és akkor nem ment, akkor még biztos kibírod azt a fél órát, amíg eljutsz a-ból b-be. Kihúzod a gerincedet, nem csak elméletben, hanem gyakorlatilag is, érezd, ahogy ropognak a csigolyáid, emeld fel a fejed, feszítsd hátra a vállad, nem kell nagyon, csak addig, ahol a helye van, változtass a beletörődő, lemondó, “kókadt” testtartásodon. Nálam egyszer eljött az a perc, hogy azt mondtam magamban: na, ebből mostmár qrvára elég volt!!! Ez egyszerűen nem lehetséges, hogy harmincakárhány éves vagyok, és a vegetatív idegrendszerem ilyen mértékben kib*on velem, hiszen ha ezzel nem küzdenék, akkor békésen olvasgatnék a HÉV-en, ahelyett, hogy pánikrohamokat generálok saját magamnak. ******* Először is feltérképeztem, hol vannak menet közben klotyók. Tudom, ez most hülyén hangzik…, de elindultam reggel, és hiába éreztem bármiféle ingert, azt mondtam magamnak, negyed órányira van a Batthyány-tér, csak odáig kell eljutnom, ez még akkor is lehetséges lenne, ha valami vírusos hasmenéses betegségben szenvednék, nemcsak ilyen “hiszti-kakálósban” 😛 . Ha eljutottam a Batyiig (volt, hogy elmentem a klotyóba, de legtöbbször nem), akkor ismét negyed óra a Déli, ahol szintén tudtam, hogy van mosdó, onnan pedig ismét negyed óra a munkahelyem. Hazafelé ugyanígy. Nem mondom, hogy egyik napról a másikra, de jónéhány hét után elkezdett működni a dolog, és azon vettem észre magam, hogy egy idő után ismét olvasgatok a HÉV-en, vagy kinézek az ablakon, hogy a Duna ezüstös szalagjában gyönyörködjek. ********** Mások. Sokakat ismerek, akik hasonló vegetatív problémákkal küszködnek, pedig nem is pánikbetegek (anyám például egész életében ezzel küzdött, még ma is egy rémálom vele elindulni valahová, mert állandóan visszaszalad). Ezen túl kell lépni. Meg kell nyugtatni magunkat, hogy sehol nem leszünk arra kényszerítve, hogy a gatyánkba csináljunk: mindig (mindig!!!!) van mosdó valahol (áruházak, pályaudvarok, benzinkutak, hosszabb autózás során kiserdő az út mentén, ésatöbbi 🙂 ), ha pedig nincs, akkor elegánsan helyet foglal az ember egy kávézó teraszán, megrendeli a cappuccinóját, majd mintha csak mellékesen tenné, felkeresi a mellékhelyiséget. 🙂 Hosszú ideig én is a pánik szélére sodortam magam moziban vagy színházban (mondjuk most is a sor szélére veszem a jegyet, van, ami nem változik, de ez inkább már csak megszokás, simán tudnék ülni középen is, nem úgy mint régen, amikor kivert a víz a sor közepétől), de mi történhet? Kimegyünk előadás közben. Pont. Nem dőlt össze a világ, más is kimegy. ******* A múltkor éppen beszélgettem valakivel, aki pedig nem pánikbeteg, és jót röhögtünk azon, hogy egy dolgot nem lehet megszokni még az “épeszű” embereknek sem (az illető ráadásul orvos): mikor a társasutazáson becsukódik a busz ajtaja, és azt mondja az idegenvezető, hogy “legközelebb úgy három és fél óra múlva állunk meg”. Ilyenkor én azonnal érzem, hogy teker egyet a hasam, és pisilnem is kell, szóval azonnal álljunk meg és engedjenek ki…. de aztán elindulunk, és nem lesz probléma. 🙂 Egyébként a barátnőmtől tanultam a “lélektani két csepp” fogalmát: amikor utazunk, sokat gyalogolunk, mindig el kell menni akkor és ott, amikor van hová. Mindegy, hogy éppen nem kell, akkor is, mert az agyad ezt majd úgy dolgozza fel, hogy használtad a mellékhelyiséget, ha csak pár csepp erejéig is, tehát biztos, hogy a következő néhány órában nem lesz rá szükséged. No… talán ezt a témát ki is veséztük. 😀
Az álmodó naplója 