Majdnem harminc évvel ezelőtt lettem először rosszul. Otthon voltam egyedül a két éves gyerekemmel, elvileg minden hepi volt abban a pillanatban, tehát nem volt közvetlen okom arra, hogy összeomoljak. Egy pillanat alatt úgy éreztem, öt perc sincs hátra az életemből, nem szédültem, nem ájultam el, a világ mégis olyan valószerűtlen lett körülöttem, mintha vizes üvegen keresztül látnám a dolgokat. Mintha elveszteném önmagam felett a kontrollt. Elzsibbadt a fejbőröm, minden hajszálamat egyenként éreztem a fejemen, azonnal vécére kellett mennem, elfogyott a levegőm, és miközben próbáltam túlélni, elképzeltem, hogy összeesek és meghalok, a gyerekem meg ül az etetőszékben, és akkor mi lesz…? Délutánig nem jön haza senki…, ki fog mászni, leesik, itt fog sírni majd a hűlőfélben levő tetemem fölött. Bár általában egyedül oldom meg a dolgokat, akkor annyira megijedtem, hogy telefonáltam a férjemnek, azonnal jöjjön haza. Beletelt majdnem egy órába, mire megérkezett, és addigra már semmi bajom nem volt, csak valami iszonyatos félelem szorított belülről, hogy ez biztos valami halálos betegségnek a jele volt, és nem érem meg a következő hónapot. ***** Akkoriban még pánikbetegségről senki nem hallott (mára már szerintem minden harmadik ember annak mondja magát), ezért elkezdtem a kivizsgálásokat: kardiológia, vérkép, eeg, ez, az, amaz. Minden rendben volt. A rosszullétek megismétlődtek úgy 1-2-3 havonta, épp elég gyakran ahhoz, hogy ne tudjam elfelejteni a dolgot, a köztes időszakok pedig “várakozással” teltek, félelemben, szorongásban, hogy mikor jön megint egy roham, mi bajom van, mi lesz velem. ********** Egy idő után eldöntöttem, hogy életemben először elmegyek egy pszichiáterhez. Akkoriban még egyértelmű volt, hogy a körzetit választja az ember, beálltam a rendelő előtti sorba, majd amikor sorra kerültem, leültem egy szakadt küllemű hapsival szemben – mondhatom, rögtön volt közöttünk valami, ha más nem is, az asztal sarkán egy csikkekkel teli hamutartó. 😛 A faszi véreres szemekkel nézett rám, az első gondolatom az volt, hogy öcsém, neked inkább lenne szükséged orvosra… Kikérdezett úgy-ahogy, amikor meghallotta, hogy az apám öngyilkos lett, óriási piros felkiáltójelet rajzolt a papíromra. Na mondom fasza, megkaptam a skarlát betűt. Az igazi apámmal egyébként egész életemben nem volt kapcsolatom, 2 évesen láttam utoljára, és csak véletlenül tudtam meg huszonévesen, hogyan lett vége az életének. De a génjeimben nyilván benne volt a boogie, legalábbis a doki szerint. 😛 No, fel is írt negyed óra kérdezgetés után háromféle gyógyszert, egy Xanaxot és két antidepresszánst. Hát jóvan mondom, ő a szakember, biztos tudja. *********** Elkezdtem szedni a mérgeket, és három nap múlva már olyan állapotban voltam, hogy munkába menet a metró peronjának szélén egyensúlyoztam, a talpam fele belógott a sínek fölé, tőlem aztán szólhatott a hangosbemondó, hogy hagyjam el a biztonsági sávot, meg jöhetett a metró, kb. azt sem tudtam, hol vagyok. Akkor léptem hátra, amikor megéreztem a vonat szelét. Upsz, mondom, ez így qrvára nem lesz jó. Felhívtam a dokit, hogy így és úgy… mire ő azt mondta, hogy ne aggódjak, majd hozzá fogok szokni a gyógyszerekhez. Hozzászokni? Eszednél vagy, ember? Még aznap kidobtam a sok szart a kukába. Kösssssz, gondoltam magamban, akkor inkább egy jó kis pánikroham, az ehhez képest kutyafasza, és legalább tudom, hogy elkezdődik aztán vége is lesz, inkább azt választom, minthogy gyógyszerek hatására a végén kinyírjam magam (akaratlanul). ********* Nem emlékszem pontosan, de mire ide eljutottam, talán két-három év is eltelt. Addigra már rájöttem, hogy vagy magam gyógyulok ki ebből a problémából, vagy benne maradok, de mivel fiatal voltam, nyilván az első variációra kellett koncentrálni. Újra dolgoztam, a munkahelyemen már volt internet, és persze elkezdtem kutakodni, hogy mégis mi az isten bajom lehet – azért az évek múlásával kapisgáltam, hogy nem lehet semmi halálos, mert akkor már feldobtam volna a prakkert, illetve más tüneteim is lennének. És egyszer csak ott volt a cikk, már magyarul, hogy egyre többen küzdenek pánikbetegséggel. Ezt a szót akkor hallottam/olvastam életemben először. Végig böngésztem az írást, rákerestem angol nyelvű oldalakra is, és csak néztem, mint hal a szatyorban, hogy basszus, nekem ez van! Tudom, ez röhejesen hangzik, de mikor már évek óta küzdesz valamivel, és az orvosok nem segítenek, rá vagy szorítva az önkiszolgálásra. (A guglin betegségek után való kutatás persze jó sokszor beviszi az embert a sűrű, sötét erdőbe, de a lányom betegségét is így találtam meg néhány év múlva, amikor már öt éve félrekezelték, úgyhogy azóta nem mondom azt, hogy a neten keresgélni ördögtől való cselekedet. De ez egy másik történet.) ******** Lényeg az, hogy a külföldi leírásokban is egyre inkább magamra ismertem, közben ahogy teltek az évek, már magyar nyelven is megjelentek könyvek, amikből mind azt szűrtem le, hogy ha nem akarunk néhány évtized múlva gyógyszerfüggő zombikká válni, akkor küzdjük le egyedül a pánikbetegséget. A két alapvető könyv, ami segített: Coué – Elméd gyógyító hatalma, és Shirley Trickett – Csak semmi pánik!. Akkoriban sem volt a magánéletem egy matyóhímzés, és alapvetően nem hittem a természetgyógyászatban és a mindenféle hókuszpókuszban (jóga, meditálás, ésatöbbi) de utólag visszagondolva, valami hihetetlen erő támadt fel bennem, hogy meggyógyítsam magamat, és amikor már láttam az utat,, csak rá kellett lépni. ************ A humorérzékkel rendelkező pánikbetegek egyébként jó fejek, és amikor éppen jól vannak, úgy tudják előadni a sztorijaikat, hogy bepisilsz a röhögéstől… Egyszer a buszon mögöttem ült egy hapsi, aki a barátjának mesélte a legutóbbi kínos pánikrohamát, kb. olyan stílusban, hogy bármikor felállhatna vele egy stand-up színpadra. Alig bírtam visszatartani a kuncogást, és legszívesebben odamentem volna, hogy megöleljem, annyira jó fej volt, és olyan erőt adott a hozzáállása, hogy basszus, hát nekünk ez jutott, majd túléljük és kész. Azóta azt gondolom, talán mégiscsak van létjogosultsága az Amerikában annyira kedvelt csoportterápiának, mert egyrészt valljuk be, néha jó érzés tud lenni, hogy a más tehene is megdöglött… 🙂 , viccet félretéve, az, hogy nem vagy egyedül, és lehet együtt sírni-nevetni azokkal, akik tényleg tudják, hogy miről van szó, akár gyógyító is lehet.
Az álmodó naplója 