Hát ez jópofa volt. Tekergetem a facebookot a telón, egyszer csak ott van az egyik velencei fotóm. Oh, mondom, már hülyülök, hova raktam én ezt fel mostanában? Hát nem én voltam, hanem az egyik nagylétszámú velencei csoportba rakta fel bizonyos Renato Mancin. Kedvelték már eddig is több százan, és persze dicsérgetik a post íróját, hogy hát mekkora jó felvétel, bravo és egyebek. Mert sok embernek még mindig nem megy át, hogy amit felrak valaki, azt nem biztos, hogy ő is csináltad, legyen az foto, kézműves tárgy, vagy bármi. Renato persze hallgat mint sz@r a fűben, sőt, lájkolja a dicséreteket, ezzel mintegy elismerve, hogy övé az érdem. Oké, én is hülye vagyok, mert soha nem teszek szignót a fotóimra, de nem baj, én örülök, ha viszik és tetszik az embereknek… csak legalább azt írja oda, aki megosztja, hogy “dal web”, a netről, és akkor tudjuk, hogy ez a kép csak úgy kering az az internet bugyraiban, mint gólyaf*s a levegőben, pont azért, hogy az használja fel, aki akarja. De nem az ÖVÉ.
No, előkaptam a sok-sok mappámból a pécsit, ahol többek között ez a foto is szerepelt a kiállításomon a Művészetek és Irodalom Házában, és mit ad Isten, le is fényképeztem önmagában is. Úgyhogy összevakartam a kissé megkopott olasz tudásomat, és írtam egy kommentet, amiben elmondtam, hogy a foto az enyém, kiállítási anyag volt, és hogy miként a többit is, ezt is egy Brodsky idézettel társítottuk a Velence vízjeléből. Majd megköszöntem, hogy megosztotta, és melléraktam a kiállítási fényképet. Szerinted reagált rá valaki? Nem. 😀 Eszméletlen ez az egész, ha belegondolsz: ott van egy fotó, amiről semmit nem lehet tudni, akkor lájkolják ezerrel, de amikor megjelenik a “művész” (ez esetben ez a szó illett ide), és elmeséli a képnek a történetét, akkor nem is törődnek vele. Hihetetlen ez a személytelen világ.
A viccesebb rész az, hogy Péter, akit egy ideig a barátomnak mondhattam, és aki a második könyvemet szerkesztette, szintén tagja ennek az olasz csoportnak, és ő is megdicsérte Renatót, hogy nahát, milyen jól sikerült fénykép. Pedig konkrétan a pécsi kiállítást, ahol először felkerült a foto a falra, Péter szervezte, és különböző segéderőkkel ő is rakta fel a falra a képeimet. De ezen tényleg csak nevetek, mert hát nem várhatom el még tőle sem, hogy mindenre emlékezzen. 🙂
A képeket Brodsky idézetekkel kísértem (erről majd még írok). Ehhez a fotóhoz ezt választottam:
Amikor a szem nem talál szépet (azaz vigaszt), megparancsolja a testnek, hogy hozza létre, vagy ha ez nem lehetséges, alkalmazkodik, és megtalálja az érdemeset a csúfban.
Az álmodó naplója 