Ez a bejegyzés megint lehet, hogy félreérthető lesz, de nem magyarázkodom. Szóval arról van szó, amit már egy pár héttel ezelőtt is emlegettem egy bejegyzésben: mennyit bír el az elme? Mennyi szívszorító, idegesítő, elkeserítő hírt bírunk feldolgozni? Hány megkínzott kutyát, ledobott bombát, elhulló vadállatot, halálos autóbalesetet, égő erdőt, fertőzésben elhunytat, lezuhant repülőt, kisiklott vonatot, megkéselt feleséget, meggyilkolt szomszédot vagyunk képesek minden áldott nap sajnálni, gyászolni, netán tenni is valamit érte. Úgy érzem, egyre kevesebbet. Drágább lett a vaj, holnap hat fok lesz, Béla agyonverte a 28 éves feleségét, gyermekeinek az anyját. Pistike, egyél még egy zsömlét. Emberek halála manapság háttérzaj.
Most itt van ez a borzalmas törökországi földrengés. Nem mondom, hogy nem akarok tudni róla, mert az már túlságosan struccpolitika lenne, végülis ez itt a 21. század, tényleg nem vonulhatunk el egy barlangba (bár néha erős késztetést érzek). Tegnap én is meghallgattam a híreket, el is szomorodtam és átéreztem azoknak az embereknek minden fájdalmát. De a hírek jönnek ma is, holnap is, és még azután is napokon át. Hogy kit hogyan húztak ki a romok alól félholtan (foto, video, közelkép a megkínzott arcáról), hogyan sírnak a fedél nélkül maradt gyerekek, és hogyan üvöltenek a fájdalomtól a családtagjaikat elvesztett szerencsétlen emberek. Minderről persze ismét foto, video, közelkép, riport. És amikor végre nem kapcsolod be a tévét, akkor a FB-on jönnek szembe a hírek, amikor pedig azokat is áttekered, akkor látod, hogy az ismerősöd osztja meg a szenvedők nyilatkozatát, idézőjellel, ahogy kell, csak a pontosság kedvéért. Ha pedig netán unatkoznánk, ott van a perui földcsuszamlás, és az ENSZ nyilatkozat, hogy majd mindjárt világháború lesz.
Én nem tudok több borzalmat elviselni. Gondolhatod most, hogy ez az Alessia mekkora egy tapló, de nem így van… épp azért, mert még nem haltak el teljesen az érzéseim, képtelen vagyok az egész világ szenvedését a nyakamba venni. Meggondoltam magam, mégsem kérem ezt a 21. századot. Nem akarok tudni semmiről, ami a világ másik végén történik. Vagy ha igen, legyen néhány hír, de ne ez folyjon a csapból. Induljanak el a segélyszervezetek, akiknek ez a dolguk, segítsen anyagilag akár a magyar kormány is (erre legyen pénz ne a sok baromságra), de ENGEM hagyjanak békén. Ma a délelőtt azzal telt, hogy a hallássérült gyerekemmel hallókészülék-ügyben rohangáltunk, ami nem egy egyszerű történet. Megvan nekem az életben a magam feladata. Nem akarok romok alól gyereksírást hallgatni. ELÉG VOLT!!!!
Az álmodó naplója 