Orbánisztán

Apámmal a várakozási idő a sürgősségin tíz óránál ért véget. Úgy a nyolc és felediknél odajött a kedves, fiatal doktornő, és elmondta, hogy még konzultálnak arról a belgyógyászati osztályon, hogy az apám “jogosult-e” arra, hogy felvegyék. Végülis csak négy olyan betegsége van, amiben meg is halhat bármelyik pillanatban, ebből az egyik egy cuki kis antibiotikum rezisztens húsevő baktérium, amit éppen a János kórházban szedett össze egy műtét folyamán úgy fél évvel ezelőtt. Két napja kiállított érsebészeti beutalóval érkeztünk, amire azt írta a szakorvos, hogy sürgős kórházi ellátást igényel az állapota miatt (le is írta, hogy milyen kezelésekre lesz szükség) – ennek ellenére ők még konzultálgattak rajta egy kicsit. Amikor anyámmal ezt meghallottuk, nem tagadom, elgurult a gyógyszerünk – hogy stílszerű legyek -, és volt egy kis heveny üvöltözés azzal a szegény, kedves doktornővel (mert kivel?, a Karmelitába nem mehetek ), csúnya szavakat nem használtunk, de azért elmondtuk a magunkét, többek között azt, hogy ha végül a beutaló alapján mégsem veszik fel az osztályra, akkor mi(ajóbüdösf.szomra)re várunk itt reggel fél tíz óta??? Ja, és egy tetanusz oltást is be kellett adni az öregnek, ez is probléma volt, mert nem volt a kórházban tetanusz, úgy kellett “szerezni”. No, ezután a kis inzultus után mégis lett hely a belgyógyászaton. Elnézést kértünk az doktornőtől, hogy kiabáltunk, ő is elnézést kért a várakozásért, megsimogatta apám vállát, hogy “jobbulást”. Hát csoda, hogy elmennek? Ilyen körülmények között dolgozni, ilyen idióta szabályokat betartani nekik legalább annyira rossz, mint a betegnek. Volt a várakozók között egy fiatal férfi, csak annyit kérdezett, nem lehet-e a karjából kivenni a branült, mert nagyon fájt neki valamiért, mire a nővér jól lehordta, hogy a vizsgálatok alapján még lehet szükség infúzióra, és “egy betegnek csak egy branül jár, mert ez ám háromezer forint…!” A srác nem mondott semmit, én meg sajnáltam, hogy nem minket célzott meg egy ilyen jó kis beszólással, mert amilyen hangulatba’ voltam, elmagyaráztam volna neki, hogy drága…, nyugodtan dugjon egyet a seggembe is, mert ezermilliószorosan ki van fizetve, amennyi TB-t a családom már befizetett az elmúlt évtizedek alatt! Egész nap ültem, mégis csontig elfáradtam. Ideges az orvos, a nővér, idegesek vagyunk mi is anyámmal…, és ideges az a szegény, kiszolgáltatott öregember (amellett, hogy gyakorlatilag hónapok óta halni készül), aki nem kapja meg a megfelelő ellátást, akinek már úgyis mindegy, akire nem pazarolunk, ágyat, eszközt, gyógyszert, műtéti lehetőséget… akit csak vigyenek haza, meghalni otthon is lehet, az erőforrásainkat inkább a fiatalabbakra tartogatjuk. Hát mit mondjak? Még ésszerű is. Csak éppen lelketlen dolog őket kitenni annak, hogy egy végigdolgozott élet után így kelljen elérkezniük a végéhez, fájdalmak közepette, egy megtűrt, felesleges senkiként. Akire már kár a pénzt költeni. Abból a kevésből, ugye. Egyébként két hete is bent volt a kórházban, akkor is végigcsináltuk a sürgősségi egykapus rendszert, de akkor öt óra alatt átjutottunk rajta. Két napig tartották bent, felnyomták valami gyógyszerrel, nem voltak fájdalmai, hozhattuk haza, és másnap otthon kezdődött minden elölről. Anyu kérdezi tőlem hazafelé: melyik nap megyünk be hétvégén? Oh, mondom, nyugivan… nagy tétekben mernék fogadni, hogy pénteken már hozhatjuk aput megint haza. Ha tévedtem, majd elnézést kérek saját magamtól. Egyébként – ha megkérdeznéd – naná, hogy már rég magánúton kezeltetnénk, kerül amibe kerül, de a betegségei annyira összetettek, hogy ez az út nem látszik járhatónak. Ha pedig minden egyes bajával ide-oda rohangálok különböző szakorvosokhoz más és más klinikákra, ugyanott vagyok. Úgyhogy a kör bezárult.