Relax

Tegnap sétáltam egyet a Budakeszi Arborétumban, és egy kicsit megint keserű a szájam íze, mert kétezer forintot kérnek a belépésért, ami szerintem elég sok, viszont néha úgy érzem, nem adnak érte semmit. Egy óriási székelykapu készült két éve a bejárathoz (tényleg ÓRIÁSI!!!) , de például a kis tó felett átívelő törött hidat nem képesek tavaly óta megjavítani, van egy kis mohás tetejű kalyiba a gyerekeknek, nagyon aranyos… lenne, ha nem úgy nézne ki, mint ami menten szétesik…, és még sorolhatnám a hiányosságokat. A növények csak úgy nőnek, ahogy akarnak, ami oké, csak akkor ne hívjuk a helyet arborétumnak. Nagyon-nagyon ritkán van valami tábla, hogy ilyen és ilyen fa vagy bokor, de elenyésző a tájékoztatás. Vannak tisztások, amiken mindig vágják a füvet, ez tény, és van néhány pad, egyébként pedig leginkább a játszótérre költenek, ahol egyre több szirszar van a gyerekeknek, ami szerintem egyáltalán nem szükséges egy arborétumban (ez egy külön téma, semmi bajom a gyerekekkel, de szerintem tízből kilencen nem azért megyünk arborétumba/erdőbe, hogy itt is a gyerekvisítást hallgassuk). ************ Valamiért én szeretek ezen a helyen lenni, mert nagyon szépek az ösvények (önmaguktól ilyenek, nem a gondoskodásnak hála), és néha, amikor olyanok az időjárási viszonyok, például eső utáni órákban, vagy ősszel, egészen misztikus tud lenni a fenyves – bár a fenyőfák nagy része is gyakorlatilag ki van száradva: óriási, égbe nyúló fák, de csak a felső harmadukon van zöld levél. Az egyik képen látszik is a fák állapota – ezt egyébként azért “lőttem”, mert olyan érdekesek a vízszintesen futó ágak, mintha kerítés lenne. Szóval olyan fura ez az egész arborétum. Elég háklis vagyok ilyen dolgokban, de valamiért állandóan visszajárok ide, vannak kedvenc helyeim, ahol leülök egy kicsit, de ennyi erővel pont sétálhatnék egyet odakint az erdőben is – ingyen. Azért is megyek vissza többször egy évben, mert volt néhány alkalom, amikor csodás gombatelepekkel volt tele a fenyves alja, eszméletlen jó képeket csináltam akkoriban, de tavaly ősszel gondolom az időjárási viszonyok miatt, már gomba sem volt. ********** Az utóbbi években elég nehezen tudok lazítani, pedig mindig is úgy működtem, hogy csak leülök valami csendes helyen, és már árad is belém a környezetből az enerdzsi… 😀 Mostanában viszont úgy viselkedek, mint Julia Roberts az “Ízek, imák…”-ban, amikor először próbált meditálni: a hajam csikizi a nyakamat, mintha bogár mászna rajtam a pulóver alatt, napszemüveg le… vagy fel?, uppppszzz., azt a felhőt le kéne fényképezni, meg azt az ibolyát is ott a sárga virággal, és akkor portré módban csináljam vagy csak simán…, valaki csönget messengeren, nem is az árnyékos padon kellett volna eldőlni, hanem a naposon…, de ott meg túl meleg lenne, nem?…, és hány óra lehet….?, mégis kellett volna hozni vizet…, elzsibbadt a seggem… Tegnap már röhögtem magamon, mondom, nem hiszem el, hogy nem tudok kikapcsolni. Szerencsére van annyi önismeretem, hogy tudjam, valójában csak annyi a titka a dolognak, hogy egy helyben kell maradni legalább 20-30 percig, a telefont át kell tenni egy másik padra, ahol nem érem el… és a nyugalom egyszer csak eljön magától. Akkor jó, amikor már tudok koncentrálni a szél érintésére. Amikor még próbáltam hívő lenni, azt gondoltam, Isten a szélben van. Ez az egyetlen közeg, ami láthatatlan, mégis érzékeled, ami lágyan simogat, vagy haragosan odavág…, ami belekapaszkodik a vitorlákba és eljuttatja a hajódat a célba, vagy elsüllyeszti veled együtt egy pillanat alatt. Ami hajtja a malmokat, hogy legyen ételed az asztalon, majd ha úgy hozza kedve, felkapja a házadat, és életed munkáját darabokra törve teríti szét a mezőn és a dombokon. Sokszor lágy és gyengéd, máskor korbácsként csap az arcodba. A szél pont olyan kiszámíthatatlan, mint az Isten, és pont úgy szeretjük/gyűlöljük, mint azt a titokzatos felsőbb hatalmat (nevezzük bárminek), aminek játékszerei vagyunk születésünktől a halálunk pillanatáig.