Napszemcsi

Van négy vagy öt napszemüvegem, csak egy közülük Polaroid, ezt az utazásokra, tengerpartra tartogatom (hajrá optimizmus! 😛 ). A többi afféle két-három ezer forintos, itt-ott megvásárolt darab, tojok rá, hogy van-e rajta UV védelem vagy nem, ha eddig nem égett ki a szemem, már eztán sem fog – egyébként ki az a hülye, aki folyamatosan a napba bámul? Viszont ezek a szemüvegek tök jól néznek ki. Az egyiknek pink rózsaszín a szára, a másik virágos, a harmadik tükröződős… bírom őket. Igazából egy Michael Jackson veszett el bennem: megértem a sztárokat, akik sötét szemüveg mögé bújva mutatkoznak. A napszemüveg olyan, mintha lehúznál egy függönyt közted és a külvilág között. Ahogy postot is írtam már erről, nagyon találó a mondás, hogy “a szem a lélek tükre”, és ha van valami a tekinteted és “mások” között, az határozottan olyan érzés, mintha valahogyan védve lennél. A testedet a ruházatoddal takarod el, a lelkedet egy sötét szemüveggel. Ha ilyen van rajtad, nem látják a pillantásodban a szomorúságot, a gúnyt, a megvetést, nem látják, ha éppen kitágult a pupillád (én mondjuk nem ezért hordom 🙂 ), nem látják, hogy sírtál, vagy hogy véreres az íriszed körül az előző napi piálástól, eltakarhatod a gyűlöletet és a szeretetet, ha épp erre van szükség. (Utóbbi is előfordul. 😀 ) Nem látnak beléd. A mimikádon tudsz uralkodni, de a tekinteted többször árul el, mint szeretnéd. Valahogy így vagyok én is. Jó érzés, ha rajtam van egy napszemüveg. Megvéd. Igazából télen is hordom, jó hivatkozás, hogy ha autóval megyek, a szemembe süt a nap, de az igazi oka az, hogy meg akarom őrizni a szemüveg mögötti privát szférámat. ******* Többször előfordult már, hogy bevásárlás közben bedobtam a kocsiba egy-egy nekem tetsző példányt, aztán itthon el is feledkeztem a létezéséről. Múltkor egy cipősdobozban találtam egy napszemüveget, amin még a cimke is rajta volt, ma meg egy szemüvegtokban (végülis a helyén 🙂 ) egy másikat, amit tavaly vettem, és már meg is feledkeztem róla. Ma ezt kaptam fel indulásnál, és meglepődve szemléltem mögüle a környezetemet. Olyan átnézni rajta, mint amikor egy fényképet kicsit megdolgozol az “automatikus javítás” funkcióval: minden ugyanolyan marad, semmi csicsa, csak élénkebb lesz az egész. Ennek az olcsó kis darabnak az üvege pont ezt a hatást éri el. Az ég kékebb, a felhők nem szürkék, hanem kékes-ezüstösek, a virágok szinte világítanak, de mindezt még a természetes tartományon belül. Tök jó! 🙂 ******** Próbáltam lefényképezni, de nem sikerült, valahogy a telefon nem szereti ezt az üveget, nem adta vissza azt a különbséget, amit meg akartam mutatni. Ezért most ideteszek egy érdekes képet, amit egyik évben készítettem Velencében a Biennale egyik kiállításán. Beléptél a helyiségbe és csak színtelen felületeket láttál, egészen addig, míg fel nem vetted a bejáratnál osztogatott speciális papírszemüveget, mert ezen keresztül nézve kinyílott előtted egy csodálatos, gyerekkorom kaleidoszkópjaihoz hasonlatos, színes világ. Imádtam. ❤