Mindig is utáltam a tombolát, gondolom azért, mert soha nem nyertem semmit. Az iskolai bulikon csak álltam a tömegben, látszólag fapofát vágtam, miközben a számokat húzták, de azért a fél szememet izgatottan a saját kis cetlijeimen tartottam, hogy hátha… De nem, most sem. És azután sem. Kis csalódás volt, de nem volt gáz, mert az ajándékok száma lényegesen kevesebb volt, mint a megvásárolt tomboláké, így csak egy voltam a sok közül a tornateremben, az embermassza egyik sejtje, akinek a mai nap sem hozott szerencsét. ******** Ennél kínosabb a dolog, amikor kisebb közösségben zajlanak hasonló események. Az outlanderes találkozókon mindig van tombola, amíg én voltam az egyik szervező, nem vásároltam, mondván, majd én sorsolok, hadd legyenek a nyeremények a résztvevőké… holott megkönnyebbültem, hogy nem kell az ajándékra várakozók között lennem. (Köztes megjegyzés: az Ágival a mai napig azon röhögünk, milyen tombola-ajándékokat ajánlottak fel a tagok azon a találkozón: tényleg minden fiszfaszt elhoztak, ami otthon hevert a kacatos fiókban, a pálmát egy paksi atomerőműves kulcstartó vitte el, ebből ráadásul több is volt. Szóval nem volt nagy a kísértés, hogy részt vegyek a játékban.) ********* Tavaly viszont már a szervezésben csak mint tiszteletbeli “régi” admin vettem részt, ezért én is vettem öt jegyet, az összeggel hozzájárultunk mindnyájan a találkozó költségeihez. Igazából a tombolánál soha nem az ajándékon van a hangsúly, hanem a szerencsén…, az ember lánya azt várja, hogy végre rákacsintsanak odafentről az illetékes istenségek, de ez esetben a legtöbb ajándék egyenesen Skóciából érkezett, és meg kell mondjam, nagyon megfájdult a fogam némelyikükre. *********** No, ülünk a hosszú asztal mellett, folyik a sorsolás, mivel itt most fordítva volt, mint a sulibulin, és sokkal több tárgy volt, mint tombolaszelvény, szépen nyernek is a pajtik, van aki már a negyedik-ötödik meglepetést gyűjti be, fülig érnek a mosolyok, kipirulnak az arcok, gyermekké válunk, mindenki boldog. Gazdára találnak szép lassan az általam felajánlott apróságok is, de én még mindig ott ülök az öt darab érintetlen szelvényemmel, és érzem, ahogy hatalmába kerít az a régről ismert, leírhatatlan érzés, amikor hiába tudod, hogy nem tehetsz róla, mégis szégyelled magad, mert ilyen kib*ott lúzer vagy. A mellettem, velem szemben ülők azért már kezdenek kérdezgetni, hogy “te még nem nyertél semmit?”, majd vigasztalni, hogy “nem baj, még nincs vége”, majd a koronát az egészre Ági teszi fel, aki sorsol, és a végéhez közeledve hangosan megkérdezi, hogy “ugye már mindenki nyert valamit?” Erre vagy tíz szempár fordul felém, szeretetteli sajnálkozással, hogy jaaaaj, hát az Alessia még nem, és nahát, ez a fránya szerencse. Én meg persze mondom, hogy “ugyan, nem baj, így van ez”, de közben azt szeretném, hogy a föld nyíljon meg alattam, zuhanjak le egészen a közepéig, és égjek szénné a magmában egy pillanat alatt. Végre aztán úgy a végétől számítva a harmadik tárgyat megnyerem, mire többekből kiszakad épp csak egy fuvallatnyi, de jól érzékelhető sóhajtás, ami kb. annyit tesz, hogy “na végre, basszus, mekkora ciki lett volna már, ha az egyik admin nem nyer semmit, főleg, hogy ő is sok ajándékot dobott a közösbe”, és miközben odamegyek a kockás táskáért, hangot is adnak az örömüknek, hogy “na látod, te nyerted az egyik legjobb ajándékot!”. Mindenki megkönnyebbülten mosolyog, mire megint úgy érzem, legszívesebben beülnék az autómba, és százas tempóval robognék el a sáros földutakon a Németh Pincészetből, el innen messzire, vissza a civilizációba, ahol nem ismer senki. ****** Az idén megint készülünk a tombolára, én is gyártom már az ajándékokat, ugyanakkor meg reszketve gondolok már előre erre az egész tortúrára. Azt sem lehet, hogy nem veszek szelvényt, egyrészt, mert az anyagi hozzájárulásra a szervezőknek szüksége van, meg akkor magyarázkodhatnék a “te nem vettél tombolááááát…?” kérdésekre (értsd: hazudhatnék valamit), ami még kínosabb lenne, mint nem nyerni. Inkább tényleg le kellene pacsizni Fortunával. 🙂
Az álmodó naplója 