My way – a jelen

Talán jót jelent, hogy nem emlékszem az idejére, mikor volt igazi pánikrohamom, szerintem úgy húsz évvel ezelőtt lehetett. A piszok legkisebbik testvére néha még meglátogat, “őt” nem is lehet pánikrohamnak nevezni: pár hete a barátnőmmel kávézgattunk, amikor úgy éreztem, felborul körülöttem a világ, jött a hajzsibbadás, a vécére menési inger, a menekülési szándék (innen, erről a helyről most, azonnal ki kell mennem a levegőre). Ez néhány havonta még előfordul. Mit csinálok ilyenkor? Semmit. Akivel éppen vagyok, észre sem veszi, hogy valami probléma van, én pedig küszködök pár percig, közben gondolatban megrántom a vállam, hogy jahhh…, már megint te vagy…? Megszoktalak már, ahogy jöttél, majd el is mész. Ráfogom a frontátvonulásra, a teliholdra… vagy a nyuszira. 😛 Már nem érdekel, mitől van. Elmúlik, és a nap folytatódik tovább. ******** Az életminőségem javulásához az is hozzá tartozott, hogy 25 éve amennyire lehetett, kiléptem egy mérgező kapcsolatból, és elkezdtem a magam útját járni. Először még az is nagy szám volt az én akkori életvitelem mellett, hogy megvettem életem első normális fényképezőgépét, és egyedül kimentem Szentendrére fotózni. Az a nap beleégett az elmémbe, annyira jó volt, annyira szabadnak és önállónak éreztem magam. És tetszett!!! Az akkor készült papírképek még mindig megvannak. Kb. ilyentájt elvégeztem két tanév alatt az alap-, és a középfokú jelnyelv tanfolyamot, hogy a gyerekemmel jobban tudjak kommunikálni. Pár év múlva kiléptem a munkahelyemről, ahol 25 évig dolgoztam, de oly módon, hogy egy laza pénteken bementem dolgozni, még én sem sejtettem semmit. 10 óra körül kattant egyet az agyam, hogy ezt tuti, hogy nem csinálom a nyugdíjig, hogy itt üljek egy íróasztalnál és malmozzak, 11-kor írtam egy levelet a főnökömnek, hogy felmondok. Aztán hazamentem, és közöltem a családdal, hogy anyátok munkanélküli. Az, hogy erről nem nyitottam vitát, nem kérdeztem meg előre senkit (nyilván mindenki lebeszélt volna: feladni a biztosat, bolond vagy….?!), megint csak nagy lépés volt. A következő időszakban evégeztem egy üzletvezetői sulit és egy cukrászképzést, mert már akkor is valami kis vállalkozás járt a fejemben. Ennek ellenére úgy alakult, hogy inkább kézműves tevékenységbe fogtam, végre azt csináltam évekig, amit szeretek. Ma már nem vagyok vállalkozó, de azóta sem tudom abbahagyni az alkotást: valamilyen anyagból valamit létrehozni, ami szép és esetleg még használható is, számomra megunhatatlan élmény, és nagy erők forrása. Közben olasz tanfolyamra jártam három évig. Elkezdtem egyedül (vagy a lányommal) utazni, belföldre, külföldre, aztán ismét pár év elteltével megnyitottam a kávézót, ami bár nem volt nyitva sokáig, a régi álom megvalósulását jelentette. És bár nem lettem vele sikeres, tudom, hogy jól csináltam, és óriási sikerélményt jelentett közel 60 évesen, hogy mennyi mindenre képes vagyok, milyen kreatív ötleteim vannak, mennyi mindent tudok még tanulni. Mindeközben valahol írtam két és fél könyvet Itáliáról. Azért “fél”, mert a “Firenzei pillanatok” csak online olvasható, papíron nem csináltam meg, mert addigra elfogytak az anyagi tartalékaim. De nem baj, azért az így is egy könyv. Vezetek két “olaszos” tematikus oldalt a Facebookon, amihez sokat olvasok, írom ezt a blogot, lehet, hogy néha hülyeségeket hordok össze, de az írás hozzájárul a szellemi frissességhez. ********* A döntéseimet több mint húsz éve egyedül hozom meg, a könyveket is úgy írtam, hogy itthon nem is tudták, mi készül, egyszer csak a kezükbe adtam a “drága gyermekeimet”, hogy olvassátok! 🙂 A kávézóhoz persze kellett a családi hozzájárulás, de minden mást csak akkor tudtak/tudnak meg, ha én már elhatároztam – és ezt az első csodálkozások után tudomásul is vették. Emlékszem, mikor az Őrségbe kezdtem járni úgy kéthavonta néhány napra, először csodálkoztak itthon, hogy hovaaaa..? miééééért…? Aztán a második évben az exem már csak közölte a gyerekekkel, hogy “na, itt a tavasz, anyátok megkezdi az őrségi kóválygásait”. 🙂 Az első barátnős velencei utam bejelentésekor csak néztek rám, mint roziamoziban, egy-két év múlva már csak az volt a kérdés, hogy “te mikor is utazol Velencébe?”.

Köztes megjegyzés: A családot néha emlékeztetni kell arra, hogy te is egy ember vagy, nemcsak anya és házicseléd, önálló vágyaid, hobbyjaid, terveid vannak. Mi történhet, ha keresztül viszed az akaratodat? Megtiltják? Megvernek? Duzzognak? Most nyilván átlagos, “normális” családokról beszélek, ahol inkább a duzzogás és a lebeszélés játszik, de ezek fölött győzelmet kell aratni, különben egész életedben a lábtörlőjük leszel. Mielőtt szétrúgtam a házasságot, és eljöttek az életemben azok a jó időszakok, amikről ebben a postban írok, volt egy látszólag jelentéktelen esemény, tudod, az a bizonyos csepp a pohárban. Akkor költöztünk egy nagyobb panellakásba, és egyik szombaton meghívtam a barátnőimet lakásavató csajbulira, a férjemet megkértem, vigye ki a gyerekeket anyámékhoz, ahol saját lakrészünk volt, és egyébként is ott szoktuk tölteni a hétvégéket. Én majd vasárnap délelőtt jövök. A hab a tortán az, hogy a csajos estén ott volt az első alomból való, felnőtt mostohalányom is. Tizenkét órát kértem!!! Vasárnap reggel kimostam a függönyöket, nehogy a szentséges orrával cigarettaszagot érezzen – pedig ő is dohányzott, de igyekeztem nem támadási felületet adni -, mindent elmosogattam, rendet raktam. Megérkeztem Telkibe – nem is köszönt. Ebédig nem szólt hozzám, utána is csak tőmondatokban volt hajlandó kommunikálni. Közölte, hogy ezt egyelőre nem tudja megbocsájtani, hogy én “elüldöztem őt az otthonából”. Még most, ennyi év után is érzem ugyanazt a döbbenetet, amit akkor. Mit képzelnek az emberek (néha a nők is) magukról? Hogy azért, mert összeházasodtak valakivel, az már a rabszolgájuk? Pórázon vezetik? Engedélyt kell kérniük minden cselekedetükhöz? Akkoriban voltak az első mobiltelefonjaink, persze próbálgattam, hívogattam fűt-fát, élveztem a lehetőséget, erre a buli után pár nappal elvette tőlem a telefont is, mert csináltam egy néhány ezer forintos telefonszámlát. Ezután a két eset után valami kattant a fejemben, és biztosan tudtam, hogy én ezt nem csinálom tovább. A házasság szétverésének persze ezeknél több, és nyilván alaposabb oka volt, de az már tényleg nem fér bele egy blogba. De figyelni kell, mikor érkeznek meg a pohárba az utolsó cseppek. Mert ha nem lépsz, utána már tényleg nagy szarban leszel.

Hol is tartottam….? Szóval az utóbbi húsz évben bejártuk a lányommal Magyarországot, a barátnőimmel Toszkánát és Velencét sokadszorra is, egy másik évben Assisiben töltöttünk öt napot, de volt, hogy kiszaladtunk két napra Bergamoba, két éve is lementünk másodmagammal délre, és öt napot csavarogtunk Nápoly környékén. A lányomat elvittem Provence-ba, Umbriába, Pugliába, Bolognába, Firenzébe és kétszer Prágába, bejártuk Észak-Olaszországot kétszer is, az idegenvezető barátnőm csoportjával Cinque Terrét és Toszkánát, a Covid után kimentünk egy napra a Semmeringre, és Szlovéniában is eltöltöttünk pár napot. Mennyi jóság és szépség, és ez mind megtörtént velünk!!!! Az Őrségbe is levittem a gyerekeket külön-külön néhány napra. Ezeken kívül minden évben kimegyek egyedül Velencébe 4-5 napra, remélem ez az idén is sikerül (repjegyem már van 🙂 ). ********** Nincs párom, és bár végtelenül irigylem azokat, akik szeretetben öregednek meg együtt, az az igazság, hogy összesen két ilyen házaspárt ismerek, akik valóban meg tudták őrizni a lángot sok évtized után is. Úgy látom, a legtöbb házasság egy színjáték, és inkább vagyok egyedül egy lakatlan szigeten, minthogy megjátsszam a boldog családi életet, amikor pedig tudom, hogy semmi más az, csak egy üres kagylóhéj, hogy olyan valaki mellett töltsem a napjaimat, akivel egyetlen közös gondolatom sincsen. Volt ebben részem, köszönöm szépen, 16 év elég volt. Az egyedüllétnek nyilván vannak hátrányai, de én az utóbbi húsz évem alapján úgy érzem, nincs annál nagyobb szabadság a világon, mint amikor egyedül hozod meg a döntéseidet (még akkor is, ha néha elmész a falig), az egyedül utazás pedig maga a zen. ******** Ezek a dolgok csak azért tartoznak a pánikbetegséges bejegyzések közé, mert ha nem lépek akkor, amikor ott volt az ideje, lehet, már nem is élnék. A mentális betegségeknek – szerintem – az is a gyógyszerük, ha végre magadra találsz, ha végre magadért élsz, a magad vágyait teljesíted, ha nem kell a legpiszlicsárébb dolgokat is egyeztetni, összevitatkozni rajtuk valakivel. Nyilván köztünk nem volt meg az a szeretet, ami a nehézségeket közömbösíthette volna, ráadásul mi még egy másik generáció vagyunk: a mai fiatalok már nem úgy élnek a házasságban, mintha csirizzel lennének összeragasztva, én úgy látom, jobban meg tudják őrizni önmagukat, mint mi annak idején. ********** Egyszóval… tele vagyok problémával, pont olyanokkal, mint mások is az én koromban. Meghíztam, szarul állnak a ruhák, sokszor felcseszem az agyam valamin, amin pedig szó nélkül át kellene lépni, morgolódok minden hülyeségen, próbálom megoldani a nehezen megoldható családi helyzeteket, megy a pénz, őrültekháza a politika, a gyerekem ott akarja hagyni a barátnőjét, a másiknak lepattogzott a lakásában a fal egy darabon, és tavasszal majd festetni kell, holnap anyám macskáját állatorvoshoz kell vinni, kedden a kripli apámat a Jánosba kontrollra, az exet sérvvel operálják márciusban, a lányomnak még hátravan egy MR egy régebbi betegség kontrolljaként… Az élet egy szívás. Ahogy mondani szokták: jól vagyok, csak a torkom véres… 😛 De minden nehézség ellenére, ami kíséri az életemet, megnyugvást ad, hogy amit tehettem magamért, azt megtettem. Ami most van – a dagiságot kivéve – mind rajtam kívülálló dolog, amiket persze szintén próbálok megoldani, vagy legalább jól kezelni, de ezek már más történetek. És talán tavasszal ledobok egy-két kilót is. 🙂