Levél egy templomhoz

Kedves Romi! Ma hideg, de napsütéses januári nap volt, ezért ebben az évben először meglátogattalak. Nem mentem közel hozzád, a belépőjegyet majd akkor veszem meg, amikor már beköszönt a tavasz, és el tudok időzni az egyik padon, vagy egy kövön ülve a kerítéssel körbevett területen. Minden kövedet ismerem már ennyi évtized után, minden véset, graffiti itt van a fejemben, tudom, melyik oszlopfőn van madár, hány küllője hiányzik a rózsaablak kerekének, hogyan süt át rajta a délutáni fény, hogy megvilágítsa éppen a főhajót. Nem örülök az öregedésnek, de érdekes dolgot tapasztalok: egyre több előnyét észreveszem annak, hogy elszálltak az évtizedek. Többek között nem kell már azon sem dühöngenem, mi lesz veled, hogyan fogsz kinézni pár év múlva – legyen az már a következő generációk problémája. Ha mostani, töredezett corpusod valami modern, új épületnek a része lesz, talán tényleg lesz annyi előnye, hogy nem romlik tovább az állapotod, és az utánam következő népeknek tetszeni fogsz úgy is, mert ők már frisseb szemmel fognak szemlélni téged. ****** Nekem megmarad a múlt. Valamelyik régi nyár úgy 10-12 éves korom körül, mikor apám hétvégenként focimeccsre járt, ő is játszott valamelyik falunak a csapatában, ez nagy szám volt akkoriban, a mérkőzésre kivonult a települések apraja nagyja, és természetesen utána a győzelmi (vagy vereség miatt búslakodó) kocsmázás sem maradt el. Mi gyerekek kaptunk bambit. 🙂 Szóval az egyik ilyen meccs után felmentünk a Romtemplomhoz, ami akkor még gondozatlan, gazzal felvert területen állt, úgy kellett bukdácsolni a buckák és a növények között, ha az ember el akart jutni a falakig. De már akkor is tetszett. Igazából… akkor volt a legjobb, a legeredetibb. Valóban úgy van, hogy a házakhoz, és főként a kerítésekhez elhordták a zsámbéki lakosok a templom földrengés után szanaszét heverő köveit, számtalan ilyet fényképeztem én is, például egy szépen megfaragott tartóelemet az egyik kapu mellett, de ezen sem tudok már felháborodni. Nem volt nagy gazdagság a múlt században, a templom a falu portáiban, az emberek lakóhelyének részeként él tovább. ******* Nem tudom megszámolni, életem során hány alkalommal jártam itt, és ezek az élmények, hosszabb-rövidebb látogatások mind itt vannak az elmémben és a lelkemben a legszebb emlékeim között. Az a nyári nap, amikor egy hétköznap délelőttön egyedül voltam a területen, elfeküdtem középen a fűben, egy Szent-György vonal alattam (a Föld erejében hiszek), fölöttem a romos falak szinte felém hajoltak, a tornyok árnyékot vetettek az arcomra, és valami ritkán tapasztalt békesség fogott el. Aztán a másik alkalom, mikor a barátnőmmel mentünk át, és órákat töltöttünk el bóklászással, egy helyben üléssel, néha szóltunk egymáshoz, néha felrebbentek a fejünk felett a tornyokat lakó galambok, a szárnyak zaján túl tapintható volt a csend… közben egy lány elmerülten rajzolt a közelben egy pokrócon ülve. Volt egy év, amikor felfedeztem a falakba vésett graffitiket, nevek, évszámok.. a legrégebbi 1886-ból. Imádom őket. És egy másik nyár, amikor koncert volt az ódon falak között, és az Air szomorú, mégis felemelő dallamai szálltak fel a falak mentén az égig. Aztán a többi nap a többi évben, amikor elvittem a barátaimat, az outlanderes csapatot… és az a rengeteg alkalom, mikor egyedül töltöttem hosszabb-rövidebb időt ezen a csodálatos helyen. A Romi azon templomok közé tartozik, ahol érzel valamiféle jelenlétet… nem kísérteteket vagy hasonló entitásokat, hanem az elmúlt nyolcszáz évnek valamiféle láthatatlan lenyomatát. A sóhajok, a halk zokogás, az a sok ima, ami elhagyta az egymás utáni nemzedékek ajkait, a sok kérés, könyörgés valakinek az életéért, boldogságáért, megszületéséért… a gyermekek sírása, akiket itt kereszteltek meg, a boldogság és a fájdalom, amit Zsámbék mindenkori lakói elhoztak ezek közé a falak közé, gyertya és a tömjén illata, amit tudom, hogy csak képzelek, de mintha még mindig itt lennének a levegőben. Igen… érzem, hogy minden itt van. ********** Nem érdekel, mi lesz a jövőben. Belefáradtam már a jelen politikai rendszer generálta stresszbe, aggodalomba, hogy mindig idegeskedni kell valamin, mindig siratni kell valamit, ami végérvényesen elveszett ebből az országból. Elég volt. Még kijárok a Romihoz, amíg lehet, amíg el nem kezdődnek a munkálatok – utána ez a fejezet lezárult az életemben. De egy hosszú és tartalmas fejezet, amit mindig újra tudok majd olvasni. ❤ ******** Éjszaka egy óra van. Nem jó ötlet ilyenkor bejegyzést írni. Talán majd átírom a döccenős részeket… talán nem. Dobjuk el a perfekcionizmust… hadd döccenjen. 🙂