Nem fura, hogy soha nem vagy egyedül? Mintha mindig lenne a fejedben valaki, aki hallja a zenét, látja a filmet, ami nem is megy, akihez szólhatsz, akivel visszaemlékezel, akivel terveket szősz, akivel mérgelődsz, akinek elmeséled, mi bánt éppen aznap. Rossz esetben hangosan – bár aki még sosem beszélt magában, az szerintem hazudik. 😀 Éppen olvastam, hogy az introvertált emberekkel ez gyakran előfordul, és ezt tanúsíthatom is. 🙂 Szóval nem kattantam be, de van a fejemben egy igen bonyolult számítógép, ami ha minden jól megy, akár 70-80 évig is hibátlanul működhet. Ha kicsit belegondolsz, egészen ijesztő az, hogy még ha nem vagyunk szuperműveltek, akkor is micsoda tudásmennyiség összegyűlik a mappáinkban, minden táj ott van, amit valaha láttunk, arcok, akiket ismertünk, zene, amit hallottunk, beszélgetés, amit lefolytattunk, könyv, amit olvastunk…. iszonyatos adatmennyiség áll rendelkezésre. És mi lenne, ha mindenre emlékeznénk? Szerintem ez azért sem lehetséges, mert már így is néha elmegyek úgy 20 km-t az autóval, hogy fejben egyáltalán nem vagyok ott, annyira lekötnek a gondolataim, mi lenne, ha még mindenre emlékeznék is, ami az elmúlt hatvan évben történt? Valami olyan káosz lenne akkor az ember fejében, ami lehetetlenné tenné az életet.
Egyébként úgy jutott eszembe ez az egész, hogy tegnap lejátszottam a Maneskin két klipjét a 80 éven felüli szüleimnek… mellesleg igen szürreális jelenet volt, ahogy a két vidéki ember az egyszerű otthoni ruháikban, a kockás terítővel borított konyhaasztalnál belemerülnek a Loneliest-be… 😀 😀 Anyám azt mondta utána, na végre egy jó zene, amit akár már el is tudna dúdolni, ha még egyszer meghallgatná. 🙂 Ezek után, bár éppen a pendrive nem volt nálam, de hazafelé vezetés közben úgy hallottam a Loneliest-t a fejemben, mintha ment volna a lejátszóban… el is röhögtem magam, hogy minek ide egyáltalán valami kütyü, kiválóan hallom a dalt anélkül is. Belülről. 😀 És milyen viccesek voltak anyuék, ahogy hallgatták. Aztán elkalandoztam Damiano Davidre, az elszántságára, amivel a pályáját elkezdte kiskamasz korában…, onnan a fiamra, aki viszont még mindig úgy érzi, hogy nem találja önmagát az életben, hiába van jó munkahelye, barátnője és baráti társasága…, aztán tovább a barátnőm fiára, aki bezzeg milyen egy kis ambiciózus volt egész fiatal korától fogva…, aztán a barátnőmre, aki most ennél a gyerekénél van éppen Szingapúrban…, aztán Balira, ahová ma indulnak, és hogy milyen jó lesz neki egy ilyen gyönyörű tengerparton begázolni a langymeleg óceánba… Állj! Hogy jutottam én az anyámék kockás abroszától az Indiai-óceánig? Nos, hát így. PC-Alessia-MZ/X/1960-as modell. 🙂
Egyébként a “Virágot Algernonnak”, az megvan? Vagy a “Csúcshatás”? Hogy ha egyszer az agyunk teljes kapacitását használni tudnánk, meg tudnánk gyógyítani akár önmagunkat vagy másokat, illetve bármiről szó lenne, mindig hozzá tudnánk tenni valamit a beszélgetéshez, amit csak egyszer is valahol egy újság szalagcímében olvastunk? A következő kérdés az lenne, hogy ezt a képességünket jóra használnánk vagy rosszra? Na mindegy… kicsit össze-vissza szövegelek itt megint, de szerintem ez is tök érdekes. Egyik jövendőbeli életemben agykutató is akarok lenni (ilyen szerény vagyok jah…. 😛 ). Asszem jelenleg saccperkábé tíz további életre lenne még szükségem – és még biztos kitalálok valamit. 😀
Az álmodó naplója 