Abruzzóról nehéz röviden írni, mert sok év lakókocsis nyaralásainak emléke köt a tájhoz. Viszont akkoriban a legizgalmasabb kaland az volt, mikor a kétéves gyerekem eltűnt egyik este a kempingben, és hosszas – az olaszok által lelkesen levezényelt – keresés után a terület végében lévő, sötét konyhakertben találtuk meg a káposzták között, ahol békésen nézelődött. Az olasz mondás szerint Itáliában nem a gólya hozza a babákat, hanem sotto al cavolo, a „káposzta alatt” születnek, de ezek szerint nem csak ott születnek, hanem ott is kell keresni őket, ha elvesznek egy meleg nyári estén.
Ascoli Piceno csodálatos városát (ami egyébként már Marche, de épp a két tartomány határán van), csak futtában néztük meg jövet-menet, jobban lefoglalt minket a két gyerek, és az, hogy hol van a legközelebbi pizzeria vagy fagyizó, hol hagytuk el a cumit, és hol lehetne nagyobb feltűnés nélkül kicserélni egy pelenkát. Akkoriban leginkább a gyerekeket fényképeztem, így most hiányérzetem van, amikor az ott készült képeket nézegetem. A városnak gyönyörű épületei vannak, római kori hídja, az ókori Via Salaria, a Só-út, és még számtalan szépség, ami sajnos kimaradt az alapos szemrevételezésből, de nem baj. Azok az évek másról szóltak.
Emlékszem viszont az egyik ígéretes programunkra és egyben a halálfélelmemre, amikor a nagybátyám felvitt bennünket az Ascoli melletti 1500 méter magas San Marco-hegyre, és miközben a keskeny szerpentinen kanyarogtunk felfelé igen nagy sebességgel, igyekezett lefordítani a lejátszóból szóló szicíliai dalokat. Gyakran hátrafordult felém, aki hátul ültem, hogy megbizonyosodjon arról, biztos jól értettem-e a mondandóját, közben az autó szinte magától vette be az aktuális kanyart. Mikor végre felértünk, szándékomban állt leborulni és megcsókolni az anyaföldet, de aztán inkább elkezdtem fényképezni a gyönyörűen zöldellő tájat és az apró fehér pöttyöknek látszó bárányokat.
Aztán emlékszem, amikor valamelyik régi nyáron sátorral telepedtünk le a rokonokhoz közeli tengerparti kempingben. Akkoriban nagyon elégedettek voltunk a nomád körülményekkel és az esti gyertyafénnyel. Békésen iszogattuk a vörösborunkat, egészen addig, amíg megjelent a Zio este 8 körül, szörnyülködve állapította meg, hogy milyen „borszásztó” helyzetben vagyunk a kis mécsesünkkel és az egy szem zseblámpánkkal. Visszarohant a lakásukhoz, felverte a földszinti elektromos cikkeket árusító üzlet tulajdonosát, hogy most azonnal kell neki egy hosszabbító, a végén egy erős villanykörtével, majd ezzel visszaszáguldott a tengerhez úgy este 10 körül, és kivilágított bennünket, mint valami reneszánsz műemléket.
És a túlélőtábor? Ahová barátokkal súlyosbítva indultunk, nagynéném minden, telefonon elharsogott figyelmeztetése ellenére? Igaz, nagybátyám is mondta, hogy az új kempingben, aminek kialakításába belevágott, még minden kicsit provvisorio, ideiglenes, de amikor olaszországi nyaralásról van szó, én csak azt hallom meg, amit akarok. Azért mire leértünk másnap késő estére, már a szörnyethalás szélén voltam, hogy valójában milyen körülmények is fogadnak majd. A valóság minden képzeletet alulmúlt. Óriási bekerített terület, kornyadozó, frissen ültetett fák (ergo: nulla árnyék), az egész területen mindössze két, egymástól viszonylag távol álló lakókocsi fogadott bennünket. Kémiai WC csak az egyikben, „fürdőszoba”, a kerítés mellett elkerített deszkapadlón, „vezetékes” víz az oda vezetett több tíz méteres slagban.
A Zio izgatottan (és büszkén!) mutogatja a családi birodalmat, nincs mit tenni, nagyjából elhelyezkedünk. Immár a második éjjel nem alszom, különböző terveket forgatok a fejemben, többek között a nagybácsi testi épségét veszélyeztető témákban is, de leginkább azt illetően, hogyan lehetne innen lelépni már másnap, mielőtt a ruhák egyáltalán kikerülnének a sporttáskákból.
Reggel még mindig ezen agyalok karikás szemmel a kávé fölött, a terített asztalnál (mert olaszoknál ugye klotyó az nincs, de abrosz az mindig), amikor azt látom, hogy a kölykeim békésen játszanak a porban, a vendégek vihogva ecsetelik, milyen kalandos volt az éjszaka a külön lakókocsiban és a tök sötétben, a Zio pedig érkezik a motorral. Beterít ugyan mindnyájunkat egy diszkrét réteg finom homokkal, de két nagy szatyor gyümölcsöt lóbál a kezében, és boldogan lelkesedik. – „Ugye milyen jóóóóó, ’ogy ez most itt csak miénk, családé? És ott van kutya is, Bodina, nem lesz problémá semmi… nem, nem ’áráp egyáltalán… és láttad tegnap a csillagos ég és a ’old, che bella! Ugye jól lehet látni, mert nincsen semmi világításss, nagyon romántikusss…!!! És nyugodtság van, vero? ’olnap pedig megyunk kapni borszásztó nagy ’alat, itt közel ristorante…”
Kedves szakállas mackó, nem tudok rá haragudni. Egyébként is, rajtam kívül mindenki vidámnak és elégedettnek látszik, olasz nyár van, a lakókocsiból is látszik a tenger csíkja, tíz perc sétára ott van Alba Adriatica nyüzsgése, ha éppen arra vágyunk. Két nap múlva pedig az úgy-ahogy megbékélt nagynéném is előkerül, hogy összeüssön nekünk egy gyors ebédet.
Két évvel később a hosszabb ideig a helyszínen tartózkodó apukámat kérem meg, hogy vegyen nekünk egy használt lakókocsit. A tervek szerint majd télen-nyáron ott tároljuk a rokonság kempingjének a területén, szezonban pedig bármikor leutazhatunk akár több hétre is, hogy a tengernél töltsük el a szabadságunkat. Nagyon izgatott vagyok, mert ez már annyira „olaszos”! Mintha máris olasz vér csörgedezne az ereimben, amikor itthon kiválasztom a még meg sem vásárolt lakókocsiba a műanyag étkészletet, az abroszokat, a gyümölcsmintás poharakat, és egyéb, rendkívül fontos holmikat. Először felírom egy papírra, hogy majd amikor kiérünk, ne felejtsek el azonnal beszerezni egy salátacentrifugát is, mert úgy láttam, ez nélkülözhetetlen kelléke a hosszabb lakókocsis tartózkodásnak: ebéd közeledtével általában a férfiaké a feladat, hogy a megmosott zöldsalátát ilyen módon leszárítsák. Nem is igazi családfő az olyan, akinek a kezében nem látod a tekerős szerszámot 1 és 2 óra között. Aztán szerencsére a józan ész riadót fúj a fejemben, összegyűröm a papírt, amire a kis jegyzetet írtam, és úgy döntök, e nélkül az eszköz nélkül azért tudok majd élni a tengernél.
Izgatottan érkezünk meg a kempingbe egy nyári estén. A lakókocsi kívülről nagyon aranyos: piros pöttyös, fodros szélű függönyöket lebegtet a szél az ablakokban, apám ajándékaként már áll az elősátor, a sötétkék műanyag szőnyegen ott a vadiúj kemping-bútor, minden rendben van. Boldogság! Bemegyünk, a gyerekek elfoglalják az emeletes ágyat, a férjem elfoglalja a saját ágyát, én is elfoglalnám az enyémet… ami nincs. Ennyire nem lehetek fáradt! Némi utánaszámolás után mi még mindig négyen vagyunk, ágy viszont még mindig csak három. Oké, jól tudok az autóban is aludni (idefelé is végigaludtam vagy ezer kilométert), de azért három hétre ez nem tűnik jó megoldásnak. Szerencsére a nagybátyámék lakókocsijában van egy felesleges matrac, azt átcincáljuk, és feltesszük a vízszintes felületre, ami a szekrények tetején van. Egész jó! És az esti show-műsor is megvan, amikor valamivel később megpróbálok felmászni rögtönzött fekhelyemre.
Közép-Olaszországba mindig mi vittük a csapadékot: nem emlékszem olyan nyárra, amit ne tettek volna izgalmasabbá óriási felhőszakadások, vagy csendes, napokig tartó, mindent eláztató és nyirkossá tevő esők. A világ legromantikusabb dolga ezeket a napokat lakókocsiban tölteni: hangulatosan dobolnak a cseppek a fejed felett, kicsit bepárásodik az ablak, a közeli fák bólogatnak a szélben; védett környezetben vagy, de valahogy mégis szoros közelségben a természettel. Nagyokat alszol, kiolvasol öt könyvet. Ez az elmélet. A gyakorlatban viszont egyszer csak megszólal egy vékony gyerekhang az ágy felől: „anyu, itt valami vizes”. Levetem magam a polcomról, és ijedten látom, hogy a legkisebbik ágyán már a matrac széle is átázott, nem beszélve a hálózsákról és a lepedőről. Gyorsan előszedem a vastag strandtörülközőket (oda úgysem kell), és próbálom felfogni a szigetelés mellett csordogáló vékony, de annál agresszívebb vízpatakot. Közben a roulotte másik végéből is érkezik a hír, hogy azon az ablakon is utat tört magának a természet: oda a mosogató tállal érkezem, amiben ezután lassan de biztosan gyűlik a víz. Amikor mindez megvan, ki kell menni (úgy negyedóránként), és egy jól begyakorlott technikával, a partvis fejével (ó igen, partvis az van!) alulról ki kell nyomni a vizet az elősátor tetejéből, mert az óriási, csapadékkal telt bugyor már azzal fenyeget, hogy magával rántja az egész építményt. Délután megérkezik a Zio, és amikor a cseppet sem paradicsomi állapotokat meglátja, riasztja a környékbeli lakókocsikban lakó férfiembereket: ezután összehangolt és olaszosan lármás munka következik, amikoris megpróbálják az ablak hibáit széles szigetelőszalaggal megjavítani. Lehet sejteni, mennyire ragad meg a szigszalag a vizes felületen: de a kitartás meghozza a gyümölcsét, és miután több rétegnyi barna csík díszíti az ablakunkat, némileg javul a helyzet. Mire ide jutunk (úgy két-három nap alatt), már mindenünk vizes. A fiamnak, aki még csak 3 éves, szó szerint nincs egy száraz ruhája, mert ahányszor kimegy a mosdóba, mindig hanyatt csúszik a síkossá vált műanyag szőnyegen, eláztatva ezzel gyakorlatilag az összes holmit, ami éppen rajta van.
Egy hét telik el, és a milliomodik römiparti, mese, nyűglődés és „meglátod, holnapra jó idő lesz” után végre kisüt a nap. Logikus gondolat, hogy azonnal fürdőruhát veszek és a tenger habjaiba vetem magam, de ehelyett ismét buzogni kezd bennem a már fentebb említett (és egyébként nem létező) olasz vér: kötényt kötök, és a harminc fokban nekiállok palacsintát sütni. Az illat körüllengi a lakókocsinkat, és biztosítja az olaszokat afelől, hogy ugyan salátacentrifugánk az nincs, de azért itt is rendben mennek a dolgok a háztartás terén.
Az Alba Adriatica mellett lévő kempingben egyébként rajtunk kívül csak olasz családok nyaraltak. A közelben lakók úgy június táján, a nyár kezdetekor kihúzzák a lakókocsit a tengerhez, kipakolják a rengeteg cuccot, és három hónapra letelepednek. Nem ritka a mosógép, kalitkában a papagáj, garmadában állnak a háztartási- és a kemping-eszközök. A férfiak legtöbbször csak hétvégén jönnek ki, de olyan is akad, aki reggelente sötét öltönyre és nyakkendőre cseréli a kempingnadrágot, elmegy dolgozni, és estére jön vissza, mire kisül a hús, és megfő a spagetti. Az asszonyok az egész család ruháit ott mossák helyben, legtöbbször kézzel. Mikor megkérdeztem a nagynénémet, miért nem viszi haza a 30 km-re lévő lakásukba a mosnivalót egy héten kétszer, nagy szemeket meresztett rám, és azt válaszolta: ez itt lehetetlen, az olasz nők rögtön ki is közösítenék őt! Esténként a gyerekekről lecsutakolják a homokot és a sós víz maradványait, csinos kis ruciba öltöztetik őket, a lánykák csipkezoknit kapnak és szép cipellőt, hogy méltók legyenek az éjfélig tartó játékhoz. És hogy legyen mit másnap kézzel kimosni. A dolog ragályos: egy idő után a családom idegeire megyek azzal, hogy még nem nyelték le az utolsó korty kávéjukat, de már kikapom a kezükből a csészét, hogy minél előbb el tudjam mosogatni, az asztalon pedig nem lehet semmit otthagyni, kizárólag a kis virágváza lehet a terítő közepén, meghatározott szöget bezárva a (természetesen csikk nélküli) hamutartóval. Azon veszem észre magam, hogy sugonak hívom a spagettiszószt, chaletnek a parti kávézót, Ászkolinak a várost és Piróskanak a nagynénémet. Képzeletben már teljesen olasz vagyok.
Talán olyan lett ez a részlet, mint az utazásokon vagy családi eseményeken készített videofelvételek: ha nem vigyázunk, soha véget nem érőek, pedig gyakorlatilag csak az érintetteket érdeklik, a többiek a vetítés alatt leginkább a tenyerükbe ásítoznak, és azon gondolkoznak, milyen ürüggyel léphetnének meg legalább a konyháig, ahol a hűtő hideg söröket rejt. Úgyhogy inkább én is abbahagyom itt, azzal az elhatározással, hogy Abruzzót feltétlenül beillesztem a bakancslistám egyre szaporodó pontjai közé.
Részlet a “Roba di Tiberio – Tiberius holmija” c. útikönyvből. Megjelenés éve: 2017.
Az álmodó naplója 