Kritizálni a kritikust

Könyvesbolt, tengerpart, egy kis konfliktus, szerelem. A film kritikája úgy kezdődik: “ideje moziba vinni a nagymamát”. Értem én a célzást, és le is írják, hogy a történet kissé ódivatú, poros, akár el is lehet szundikálni alatta, aztán lehet a csipkés szélű batisztzsepivel felitatni a könnycseppeket. Ahhh. De basszus, hova a fiatalságnak ez a rohadt nagy önteltsége? Hogy biztos minden szar, ami nem az ő korosztályuknak szól, amiben nem dugnak minimum öt percenként, és amiben nem lőnek le saccperkábé hat embert a másfél óra alatt? Vagy amiben nem belezik ki a szörnyek a főszereplőket, vagy amiben nincsenek falon mászó, villámokat kibocsájtó rajzfilmfigurák, ahogy írja az adott cikk szerzője, ami nem “izgalmas”? Egy kis respekt, ha kérhetném, és egy kis önkritika. Ha a cikkíró annyira okosnak tartja magát, akkor azért a sok eszével gondoljon bele, hogy a kissé agyalágyultnak aposztrofált “nagymamák” még az a korosztály, aki járt színházba, aki olvasott könyvet, akinek jártak azok a magazinok, amelyekben nem csak arról volt szó, hogy mely celebek feküdtek össze, és mi az aktuális műköröm-divat. Ezek a nagyik talán az ifjú, huszonéves kritikust is zavarba tudnák hozni olyan könyvek felemlegetésével, amiket nem hogy nem olvasott, de nem is hallott róluk. Tudom, hogy a műveltségnek minden korosztálynál más a mértékegysége, és én igyekszem képesnek lenni arra, hogy felnézzek a nálam húsz évvel fiatalabbra, mert teszemazt profi módon kezeli a modern kütyüket…, cserébe tőlük igenis elvárom, hogy ne legyenek lekezelőek a saját anyjuk korosztályával csak azért, mert tetszik nekik egy olyan film, amiben még vannak érzések és történet. A huszonéves pedig akkor kritizáljon majd, ha meglesz hozzá a kellő élettapasztalata…, mert ehhez a műfajhoz kevés, hogy épp csak megszáradt a plecsni a diplomáján. Már, ha volt min megszáradni.