Amikor Olaszországba érkeztem, olyan voltam, mint egy kihűlt tűzhely, tele voltam salakkal és szürke hamuval, kiveszett belőlem minden fény és minden melegség. Az emberek elkerültek, mert féltek, hogy megfertőzi őket a belőlem áradó szomorú üresség. Sötét színű ruhákat hordtam, viseltes barna félcipőm fűzője kirojtosodott, kinyúlt pulóverem a térdemet verdeste, őszülő hajamat – ha éppen nem fogtam össze egy befőttes gumival – kénye-kedvére tépázta a szél. Amikor kinyitottam a bérelt lakás ajtaját, megcsapott a használaton kívüli otthonok jellegzetes szaga. Áporodott volt a levegő, a valaha használt tisztítószerek illata rég elillant, az ablak üvegén át beáradó fénypászmában aranyszínű porszemcsék lebegtek. Kinyitottam a teraszra vezető ajtót, és velem szemben ott volt… ott volt a tenger, amit oly rég vágytam látni. Először csak óvatosan szívtam be a sós levegőt, mintha nekem nem is lenne szabad jól éreznem magamat, majd egyre mélyebbeket lélegeztem, és hagytam, hogy a tüdőmet, az egész testemet átjárja az a meghatározhatatlan íz, illat, érzés, amit csak a tenger közelségében tapasztal meg az ember. Azt mondjuk: “fellélegeztem”, de ez alatt nem az éltető levegővételt értjük, hanem azt a pillanatot, amikor a terhek leszakadnak a vállunkról, kihúzzuk a hátunkat, és végre nem csak a tüdőnk felső harmadát töltjük meg levegővel, hanem az egészet, megdolgoztatva mind a két lebenyt, amik eddig ott kornyadozotak a mellkasunkban, mint a félig leeresztett lufik. Szóval…: fellélegeztem. Arcomat a tavaszi napsütés felé fordítottam, és szinte éreztem, ahogyan a fakóra sápadt bőröm újra színt kap, az ajkam máris sós volt a párától, a gyengéd szél szétválasztotta a hajszálaimat, és jólesően simította végig a fejbőrömet. Leültem egy székre, feltettem a lábam a kis erkély korlátjára, és hagytam, hogy átjárjon az érzés. Nem akartam tudni, mennyi idő telt el. Azzal a céllal jöttem ide, hogy az Idő, ez az örök ellenség végre eltűnjön, hogy ne kelljen arra gondolnom, mennyit vesztegettem el belőle, mennyi van még hátra, mennyi áll rendelkezésemre hogy ezt vagy azt csináljak. Elég volt ebből. Visszamentem a kis lakásba, és ahogy szoktam, szétszórtam benne csekélyke mennyiségű holmimat. Egy karkötő az éjjeliszekrényre, egy kendő a fogasra, pipereholmik a fürdőszobába…, és a mindaddig ismeretlen helyet máris otthonomnak éreztem. Így volt velem mindig. A legegyszerűbb szállodaszobában is meg tudtam teremteni a saját magam kis mikrokozmoszát, “belaktam” őket, a jobb helyeken még a fantáziám is szárnyalt, hogyan élnék itt, ha az én otthonom lenne. Ez most egy határozottban jobb helynek számított, és végre nem napokban, hanem hónapokban gondolkodhattam. Úgy, ahogy voltam, a színtelen ruháimban, mosdatlanul és kócosan ledőltem az ágyra és mély, álomtalan alvásba zuhantam. ************* Átaludtam egy hónapot. Biztosan történtek ez alatt is dolgok, de nem emlékeztem. Csak ettem, ittam, aludtam…, épp csak éltem. De valami megváltozhatott, mert amikor legközelebb feleszméltem, egy hosszú, fehér hálópóló volt rajtam, az elején óriási piros betűkkel “Ti amo Italia” felirat. A körmöm kilakkozva, az éjjeliszekrényem tele könyvvel, egy új, virágos papucs az ablak előtt, egy pálmafás, csiricsáré strandtörülköző a szék támlájára dobva. Kipattantam az ágyból, odaléptem a szekrényhez, óvatosan nyitva az ajtaját, arra számítva, hogy az ismerős, színevesztett ruháim azonnal rám vetik magukat és visszahúznak a valóságba. De nem voltak ott. Immár teljesen felébredve valami rémlett, hogy én magam gyömöszöltem be az ormótlan ruhadarabokat és a félretaposott sarkú cipőt egy nagy szemeteszsákba, hogy aztán végleg eltüntessem gyengeségem bizonyítékait az udvari kukában. A szekrénybe a szivárvány költözött. Színes pólók, laza, világos blúzok, és egy tűzpiros, bőszoknyájú ruha, ami szinte kitüremkedett az ajtón, mintegy kikérve magának, hogy őpompásságát bezárják egy ilyen szűk, sötét helyre. Valami furát éreztem az arcomon… meglepő módon fülig ért a szám a vigyorgástól, annyira, hogy belesajdultak az elsatnyult izmok, amiket az utóbbi években legfeljebb egy-egy félresikerült mosolyra használtam. Testalkatomat meghazudtoló módon ellibbentem a tükör előtt, aztán jött az a bizonyos jelenet, amit már annyi filmben láttunk: valamit érzékeltem, ami meghökkentett és visszalépésre késztetett. Nanebazz! Vörös a hajam??? Próbáltam minden oldalról szemrevételezni a fejem tetején égnek meredező, lángoló tincseket. Erre valaki kényszerített, vagy mi a f…..sz???? Tulajdonképpen… hát ez egész jó! Sőt, kicseszettül jó! Olyannyira, hogy azonnal kellene hozzá egy nagy fülbevaló…, majd lepillantva a tükör előtti asztalkára, észrevettem, hogy három pár gigaméretű bizsu hever egy kerámia tálkában. Oh, igen…, ez biztosan én voltam! *********** Lassan felsejlettek előttem, miket tettem azon a tavaszon… milyen változásokon rugdostam magam keresztül egy hónap alatt, szinte öntudatlanul is tíz körömmel kapaszkodva az életbe. Amikor délután a parton sétáltam, élvezve, ahogyan a frissen lepirult bőrömet cirógatja a lemenő nap melege, és a lábujjaim belesüppedtek a vizes, langyos homokba, sok idő óta először éreztem úgy, hogy igen… ez most jól van így. Egy röpke év alatt mindenki elment, aki öregebb volt nálam. A sok nehéz év, a sok kényszerből meghozott döntés, embert próbáló feladat után még azzal is szembe kellett néznem, hogy hirtelen én lettem a legöregebb a családban. A következő. És ennek megfelelően folytattam az életemet: továbbra is szürkén, öregen, kedvetlenül, hogyha a halál majd eljön értem is, megfelelő állapotban találjon, úgy, mint aki már amúgy is lejött az életről, akinek szinte mindegy, hogy ver a szíve vagy nem, működnek-e a létfontosságú szervei vagy nem. De most kicseszek a halállal! Mert amikor vinni akar, a vörös hajammal fogom sokkolni, idegesítően csilingelnek majd a fülbevalóim az orra előtt, és ha van egy kis mázlim, a piros bő ruhámban majd jól megbotlik, hogy aztán ledobjon a karjából, és mérgesen legyintve itt hagyjon még egy darabig. Francot fog velem szórakozni, mikor vannak, akik nem szeretnek élni, és tárt karokkal várják őt. Szerintem nyertem egy kis időt. ❤
Az álmodó naplója 