Igazából nem tudom a magyarázatát, miért nem tudok úgy belefeledkezni egy könyvbe, mint régebben. Mondhatni, mindig volt épp elég bajom, hogy ne sírjam vissza életemnek különböző, nem létező nyugodt időszakait, de az olvasás tényleg elrepített különböző tájakra, megélhettem vele olyan eseményeket, melyek a valóságban sosem történhettek meg velem. Ismerek olyan felnőttet, többet is, akik annyira belemerülnek egy-egy könyvbe, hogy még azt sem hallják meg, ha szólnak hozzájuk. Nos, én kb. a légy röpülését is meghallom, a szomszéd fűnyírását, a játszótéren a gyerekek visítását, minden egyes szót hallok a teraszon is a qrva híradóból, ami a nappalinkban megy a tévében délután… és utóbbiért tényleg nem az exet hibáztatom, egyszerűen nem tudok kikapcsolni. Így aztán a történetek gyakran úgy szállnak el oldalról oldalra, hogy bár felfogom őket (azért arra ügyelek), és az aktuális szép mondatokat is észreveszem, néha ki is jegyzetelem… valahogy mégis a történet egésze nem úgy áll össze, mint régen. Kívülálló maradok. Néha megtörténik a csoda, és ha a csillagok állása is olyan, egy-két fejezetet képes vagyok a régi módon olvasni, aztán szinte felriadok, hogy tyujjj….!, most sikerült! – És megint megtörik a varázs. 😀 Mittoménmivan… az élet, a gondok, a zűrös helyzet a világban, amiről mind tudok, pedig nem is akarok, a bizonytalanság… De szerintem nem is ez a probléma, hanem tudod mi? A bőség zavara. Kiskamasz koromban, és később is, kihoztam 3-4 könyvet a könyvtárból, és annyi volt. Legfeljebb egy-egy újság. TV adás csak este. Most egy külön polcom van a kiolvasatlan könyvekből és néhány testesebb magazinból, legalább ötven cikk lementve a neten, kb. ugyanennyi könyv (részben ráadásul pénzért vásárolt e-book), plusz még ami folyamatosan elém kerül (és nem minden hülyeség!), sok film, amit meg akarok nézni. Ráadásul a kézműves dolgok, amiket akarok készíteni, és aminek tulajdonképpen gyorsan utána kellene nézni, hol is láttam azt a mintát…?, talán a Pinteresten…?, vagy lementettem…? Közben a könyv meg a kezemben, szemem a betűkön, csak az agyam táncol egészen más ritmusra. No mindegy, nem egy tragédia ez az egész. Csak egyre többször van olyan érzésem, amikor lerakok egy kiolvasott könyvet, hogy oké…, tetszett.., de milyen kafa lett volna, ha húsz éves koromban kerül a kezembe (pedig esetleg még meg sem volt írva 😀 ), mert érzem, hogy az akkori énem egy világot látott volna meg benne – a mostani pedig egyszerűen csak a végére ért. Mondjuk blogot sem kellene írni, ennek a postnak a megírása helyett is olvashattam volna húsz oldalt. Dehát írogatni is szeretek. Mosmicsinájjak? 😀 😛
Az álmodó naplója 