A múltról

Birtokában vagyok annak a tulajdonságnak, hogy mindenféle épületekben, legyen az más által lakott, lakatlan, régi vagy új, azonnal el tudom képzelni magam. Erre szokták mondani, hogy “vizuális típus”, bár ez valahogy olyan elcsépelten hangzik. Belépek egy házba, egy lakásba, egy öreg parasztházba, egy velencei palotába, és fejben már rendezkedem is: ide ezt tenném, oda azt, amoda vennék egy ilyen és olyan bútordarabot, így újítanám fel, alakítanám át, ez a helyiség olívzöld falakkal mutatna jól, ott a másikban lenne egy kisasztal fotellel az erkély előtt, hogy gyönyörködhessek a kilátásban, míg a reggeli kávémat iszom. Én mindig könnyen költöztem, mert első ránézésre tudtam, hogy az adott lakás jó lenne nekem vagy sem. Ezért lehet, hogy – sok más emberrel együtt – kíváncsian figyelem azokat az oldalakat, ahol régi, elhagyott otthonokat mutatnak be. Általában fiatal srácok járják fényképezőgéppel az országot, hogy egy-egy romos épületnél megálljanak, és minden tiltás ellenére bemerészkedjenek fotókat készíteni. Nem hoznak el semmit, bár nyilván ezt nem ellenőrzi senki, de elvük, hogy nem nyúlnak bele régi életekbe, és soha nem írják le, hol található az épület vagy a lakás. A legutóbbi családi házban fényképezték le ezt a két macit, hát a szívem megszakad értük! Nagy maci-függő voltam gyerekkoromban, és talán ennek tudható be, hogy egy kb. ilyen állapotban levő jószágot egyszer felszedtem a budaörsi bolhapiacon a földről, és kétezerért hazahoztam. Esküszöm, rám nézett az a szerencsétlen!! Most jó neki a szobámban a kanapén. 😀 Ahogy nézegetem az ehhez hasonló képeket, filmszerűen pereg előttem a család élete, elgondolkozom, kik voltak a gyerekek, akik ölelgették a brumikat, mekkorák lehetnek most, hol élhetnek? Érdekes módon nagyon sok lakás úgy lett az enyészeté, hogy minden ott maradt. Néha látszik, hogy idős emberhez tartoztak a tárgyak, ő biztosan meghalt, és talán nem voltak leszármazottai. Megsárgult esküvői kép a falon úgy az ötvenes-hatvanas évekből, további fényképek szétszórva, könyvek a polcokon, hosszú évek óta kihűlt tea az üvegkancsóban, bevetetlen ágy, aminek tulajdonosát talán a mentő vitte el egy szomorú éjszakán. A spájz polcain még ott a liszt, a cukor, az étolaj, beszáradt befőttek vastag pókhálószövet alatt. Vagy egy másik családi ház, ahonnan mintha varázsütésre tűnt volna el a kétgyerekes család: ismét fényképek a falakon és a bútorokon, minden tárgyuk, amit használhattak: ruhák a szekrényben, karóra az asztalon, gameboy, játékok, könyvek, porszívó, televízió, öreg számítógép. Vajon hová távoztak olyan hirtelen, hogy még a személyes dolgaikat sem vitték el? Nem halhatott meg mindenki! *********** Egyszer megrótt valaki, hogy ne ragaszkodjak annyira a tárgyakhoz. Ő akkor volt negyvenvalahány éves, az összes holmija elfért egy kisméretű autóban, és bárkitől bármit kapott, nem tartotta meg. Szerintem meg ez nem normális. Ahogy haladunk az utunkon, mellénk szegődnek dolgok, amik nem “tárgyak”, hanem emberek, események, pillanatok, helyek ahol jártunk… szívet melengető emlékek. Ha ránézek a polcomra (khhhmmm… legyen többes szám 😀 ), minden darabról meg tudom mondani, hogy honnan van, kitől kaptam, melyik családtagomtól őriztem meg. Többek között van egy lámpám tőle is, amit ő kiszanált egy költözés előtt, én pedig befogadtam. A garázsban van egy doboz, amibe eltettem a vele kapcsolatos cuccokat (igazából ki kellene dobni, csak nem olyan jellegű dolgok, amiket csak úgy kitesz az ember lomtalanításnál), ez a lámpa viszont ott van az orrom előtt, és emlékeztet rá. Oké, igaz, hogy ezek nélkül is ott lennének az emlékeim a fejemben, de megfogom azt a kis plüss vaddisznót (nem röhög!!!! 😀 ), és emlékszem, melyik boltban vettem Assisiben, felidézem, hogy igen, a cinghiale arrafelé jellegzetes eledel, azért lehet plüssből is kapni, és még az erdő illatát is érzem, ahogy gyalogolunk Eremoból vissza a városba. Ez nemcsak egy plüss vaddisznó…. ez az a csodálatos umbriai hét 2012-ben. És az összes tárgyammal így vagyok. ********** Szokás szerint elkanyarodtam… egészen Itáliáig. 😀 De így van összefüggés a dolgok között: mivel magam is fészekrakó és gyűjtögető vagyok, el tudom képzelni az idegen életeket is ezekben az elhagyott házakban. Egyébként már sokat javultam: az utóbbi egy-két évben kezdem kiszanálni, amihez nem köt semmi: érdektelen könyvek, használaton kívüli konyhai és egyéb eszközök, kényelmetlen cipők, “majd jó lesz még valamire” tárgyak. Egyik este, mikor kivételesen egyedül voltam itthon, még másra nem tartozó fényképeket is égettem egy pléh vödörben. Elég füstösen ég, csak szólok. 🙂 *********** https://www.facebook.com/astalkerprojekt