Elmegyek a közértig :-)

Tegnap este a Belvárosban két outlanderes csoporttaggal részt vettünk Camino Steve (született Csutka István 🙂 ) vetítéssel egybekötött előadásán, amiben a skóciai kalandjairól mesélt igen élvezetesen. Úgy elrepült két óra, hogy észre se vettük. A pasas nagyon jó előadó, nem hülyéskedik feleslegesen, de azért amikor kellett, viccesen idézte fel a vele történt eseményeket. 900 km-t tett meg ennek a csodás országnak a vad tájain, ami több szempontból is különleges teljesítmény. Eleve nagyon nagy távolság. Ráadásul Camino Steve nem úgy gyalogol, ahogy a “normális” zarándokok, akik elindulnak hajnalban, aztán délre már letudják a napi 20-30 kmt: ő napfelkeltétől napnyugtáig megy, általában 40-45 km-t. Ráadásul Skóciában vagy lefelé mész, vagy felfelé, iszonyat nehéz terep. Az út, amin végigment Fort Williamtől egészen az északi csücsökig, bár közismert útvonal, de egyáltalán nincs kiépítve, kitáblázva, nincsenek szállások, jó ha akad itt-ott egy kis település, ahol ennivalót lehet venni, vagy egy-egy kalyiba valahol a vadonban, ami a túrázókat várja néhány konzervvel, befűthető kandallóval és egy keménynek látszó priccsel, amire a hálózsákjukba burkolózva ráfekhetnek. Hegyeken, völgyeken, mocsarakon, járatlan helyeken kell áthaladni, legtöbbször tényleg csak “toronyiránt”, a speciális karóra irányítása alapján. Azért persze vannak óriási páfrányokkal szegélyezett, gyönyörű erdei ösvények, keskeny csapások a hegyek oldalában, de összességében baromi jó állóképességgel kell rendelkeznie annak, aki ezt a túrát végig tudja csinálni. Camino Steve gyakorlatilag bejárta a fél világot gyalog, szóval nála nincs ilyen probléma, én viszont leesett állal hallgattam, hogy valaki ilyen teljesítményre képes. ******** Egy gondolata nagyon megfogott, és csak emiatt máris legszívesebben világgá mennék: képzeljük el, hogy fent vagyunk Skócia egyik kisebb-nagyobb hegyének a csúcsán, kitárjuk a karunkat, veszünk egy nagy levegőt, és ameddig a szemünk ellát, sehol nincs semmi, amit ember alkotott volna. Semmi! Sem út, sem épület, sem villanyvezeték…, csak a néha zord, ám csodálatos táj, pontosan úgy, ahogy száz-ötszáz-tízezer évvel ezelőtt is kinézett. Hát ez valami fantasztikus érzés lehetett!!! Én még nem igazán voltam ennyire lakatlan helyen, de pontosan ezért szeretem Olaszország egyenes tengerpartjait, mert ott szoktam azt játszani, hogy beállok térdig a vízbe valami olyan napszakban vagy évszakban, amikor nincsenek fürdőzők, és csak élvezem, hogy semmi más nincs a látószögemben, csak a végtelen(nek tűnő) tenger. Ugyanarra gondolok ekkor, mint amit az előbb leírtam: mintha nem is lenne a hátam mögött az épített környezet, a tenger pont ilyen lehetett rengetegsok évvel ezelőtt is. Ez persze csak egy bolhafülnyi hasonlóság Camino Steve Skóciájához, de kicsiben talán megtapasztaltam már én is azt a nagyszerű érzést, amiről ő is beszélt. ******** Egyébként mióta olvastam Varga Lóránt “caminós” könyvét, folyamatosan úton vagyok… fejben… 🙂 Sajnos már túl vagyok azon az életkoron, hogy csak úgy nekiinduljak egy több napos (hetes?) gyaloglásnak tíz kilós hátizsákkal a vállamon, pedig a Szent Jakab út magyarországi szakasza itt megy el mellettünk, és nem lett volna megvalósíthatatlan álom el”sétálni” Lébényig… akár úgy is lehetett volna, hogy keresek valakit, aki autóval viszi a cuccaimat egyik szállástól a másikig, ez elég gagyi dolog, de a semminél ez is jobb lett volna (Steve mesélte, hogy Skóciában is találkozott két sráccal, akik úgy túráztak, hogy egy lány vitte kocsival a komolyabb cuccaikat, még az útnak a járható szakaszán… nincs ezzel baj, tudták, hogy ennyire képesek, de azért nekivágtak az útnak). A semminél ez is jobb lett volna. De valahogy nem vettem komolyan, hogy megcsináljam ezt a dolgot, aztán pedig eltelt az idő. Nem baj…, én más vagyok, mások a körülményeim, és igazából az utazási elképzeléseim is mások…, legszívesebben telepakolom az autómat mindennel, amire szükségem lehet, és azzal vágok neki a csavargásnak, annak tudatában, hogy nem ázom, nem fázom, belátható időn belül eljutok a-ból b-be, és menet közben arra kanyargok, ott állok meg, ahol akarok. Oké, ez a lusták módszere, de ez is nagyon élvezetes. 😀 🙂 A zarándoklatok, hosszú gyaloglások utáni vágyakozás persze nagyon sok ember lelkében ott motoszkál, azokéban is, mint amilyen én vagyok, főleg mióta annyira divatos lett a Camino, szerintem ez valamiféle atavisztikus érzés lehet: úgy, mint az ősidőkben, vagy akár “csak” néhány száz évvel ezelőtt, gyalog nekiindulni az érintetlen helyeknek, megtapasztalni a természet csodáit, a csendet, az időjárás változékonyságát… kicsit visszamenni az időben, és közben próbára tenni saját magunkat. Klassz lehet. ❤ ******** Uhhhh…, megint elragadott a fantáziám, ez mindig így van, ha szóba jön a zarándokút vagy túrázás. Viszont tegnap az előadás után annyira szép este volt, én meg átsétáltam az Erzsébet-hídon. Jóvan, nem kell röhögni, Lóránt azt írta, van akinek az is camino, ha elmegy a közértig. Mindenki a saját képességei alapján, lényeg, hogy mozduljunk meg. 🙂 🙂