Élet egy kontroll-mániással

… avagy az értelmetlen szájkarate évei. ****** Ilyen emberrel élni az az állapot, amire a kívülállók azt mondják: “nem tudom mi bajod van vele, csak segíteni akar”. Aham. Költözz be egy fél évre, aztán meglátjuk, hány hét után rohansz ki az utcára mezítláb, a hajadat tépve, csak hogy mielőbb szabadulj. Aztán majd újratárgyaljuk a dolgot. Az irányítás mániás mindenbe beleszól. Ha nem vagy résen, néhány év múlva egy szaros kölyöknek érzed magad, aki alapjában véve életképtelen lenne, ha nem mondanák meg neki, mi az aznapi feladata, mit kell magával vinni, mit, hogyan kell elintézni. Én világ életemen küzdöttem ez ellen, de ismerek olyat, aki tényleg elhitte, hogy ez segítség a másiktól, és negyven éves korára konkrétan elveszítette önmagát, nem vezetett autót, nem tudott elintézni semmit egyedül, nem voltak barátai, nem volt választása semmiben, ami a családi életet, párkapcsolatot vagy bármit illeti. ****** Nos, akkor ülj le a fotelba, és nézd, hogyan élünk. Amikor főzök, szinte nincs olyan alkalom, hogy a bejegyzés főszereplője ne álljon a konyhában percekig mellettem, ne sürgölődjön körülöttem: csak ezt elteszem…, csak ott letörölöm…, csak eszembe jutott, hogy megnézzem a szekrényben/spájzban/hűtőben ezt és azt (pont akkor, pont ott). Ha nem ezt csinálja, ül a kanapén, bámul és adja az észt. “Tettél bele elég sót? Kevés lesz az a víz. Sok lesz három tojás. Begyújtsam a sütőt? Szerintem ez már jó.” Aztán egy idő után nem bírja tovább, megint feláll, rányitja a piskótára a sütőajtót, emelgeti a fedőket. Kiveszi a szemétből a hámozót, amit kidobtam, mert elromlott az éle, de ő kipróbálja, hogy “jéééé, tényleg elromlott”. Sütemények esetén “tegyél bele jó sok cukrot mert én úgy szeretem” (harminc éve sütöm ezt a receptet baszki, és eddig nem volt panasz!). “Minek főzöl öt tojást, ki fogja azt megenni?” Tudom, mire főzöm. Kész van, ráöntöm a hideg vizet, ott hagyom, nem sürgős, majd kihűl. Már megy, és cseréli rajta a vizet. Mert akkor majd jobban kihűl. A villany alapból legyen mindenhol lekapcsolva, azt leszarom, hogy ő sötétben ül a nappaliban, de ha én a főzés közepén kimegyek öt percre valamiért, mire visszajövök, sötétbe borult a konyha is. Ha porszívózok, ugyanígy elsötétül a nappali, míg elmegyek pipilni, aztán jöhet a morgás, hogy átesik a porszívón. Valamit el akarok adni, “miért 15 ezerért raktad fel, miért nem 20-ért?” Életében nem adott el még semmit a neten (máshol is alig), nincs tisztában az árakkal, hogy hogyan működnek ezek az adás-vételi csoportok, de ő ezt is jobban tudja. ******* Vásárolni indul: “mit kell hozni?” Ezt és ezt és egy salátát. “Már megint salátáááát? Nem értem hogy ehetitek azt az íztelen szaaart! És a fele mindig megmarad!” (300 ft/db) De gyakorlatilag mindegy, mit kérek, mit hozzon az ebédhez, mindenhez tud valamit mondani. “Jaaaaaj, tudod te, mennyibe kerül egy kóla?” (egy üveg per hét, ha átjön a lányom), és azt a másik dolgot nem biztos hogy lehet kapni, a harmadik meg mennyivel olcsóbb az Aldiban, és miért nem szóltam negyvenhat nappal előbb, hogy megvette volna ott. *********** Bárkivel, bármilyen témában telefonál a család bármely tagja (család, barátok, hivatalos), ő beleszól. Hangosan. A beszélgetés közben. “Kérdezd meg ezt. Mondd meg neki azt. Az nem úgy van.” Nyilván a felét hallja csak a dolgoknak, legtöbbször kurvára nem is arról van szó, amit ő ért belőle, de már mondja. A gyerekem hazajön, és ha telefonálni akar, elvonul valamelyik szobába, nem azért, mert titkos ügyei vannak, csak nem teszi már ki magát ennek. Akkor persze megy a morgás, hogy “miért kell egy hívás miatt elbújni?” Szerinted…? Én is persze így teszek, csak néha nem vagyok résen, és ilyen kis trehányságokat elkövetek, hogy a jelenlétében próbálok elintézni egy telefont, hogy aztán szétcsesszen az ideg. Néha az sem segít, hogy elindulok a hálószoba felé, hogy elintézzek egy hivatalos hívást, mert jön utánam, és hangosan adja az észt, hogy a végén már én kezdek el dadogni, és persze nem hallom, mit mondanak a túloldalon. Iszonyatosan idegőrlő. A kertbe kb. hetente egyszer megy ki, kivéve, ha én dolgozgatok valamit, mert akkor állandóan odaáll a közelembe, lehetőleg csípőre tett kézzel: bámul és adja az észt. Ezt le kéne vágni, amazt viszont nem kellett volna, mert mibe akarod belerakni, nem fog beleférni… Majd ha nincs több ötlete, elkezdi szapulni a kertet, ez is milyen ronda, az is… Én olyan békésen elmatatnék a növényekkel, de nem lehet, mert folyamatosan löki a szöveget, ha meg véletlenül “segít”, akkor biztos megszúrja valami, koszos lesz a keze, és akkor hallgathatom a szentségelést. A munka felénél elkezdi elpakolni a szerszámokat: nyúlok oda és nincs… “ja, azt hittem, az már nem kell”. ********** Okosabb akar lenni mindenkinél, legyen az szerelő, futár, szomszéd, családtag…, helyettük gondolkozik állandóan, mert megpusztul a tudattól, hogy valami a hatáskörén kívül esik. “Mondd meg a téhómosnak, hogy hozza azt a kábelt, amiről szó volt. Minek kellett a szomszédnak a mi kiszanált tévénk? Mondd meg a szobafestőnek, hogy így és úgy. Nem értem, miért ekkor jön a futár/postás/akárki és miért nem akkor.” Ha eladok véletlenül valamit, “miért pont akkor jönnek érte, amikor? Miért nem fél órával előbb, egy órával később?” Nélküle senki nem tudná, mi a dolga, és ő majd beosztja az idejét vadidegeneknek is. Anyám felírja a bevásárló listát, beteszi egy borítékba. Ő kitúrja. “Ezt miért írta ide anyád? Azt nem tudom elolvasni. Amazt a múlt héten is vettél, már megint kell?” Közöd bzmg? Anyám érti, én értem, én megyek vásárolni. Pont. “Itt a pénztárcád az asztalon. Ja, már nincs itt? Akkor hol van? Jó, én azt honnan tudjam, hogy már elraktad…? Kulcsot vittél?” Tolong az előszobában, mert majd ő nyitja/csukja a kaput, mikor már ott a kezemben a kulcs, csak a cipőmet venném fel, ha lenne helyem tőle lehajolni. Tudja, hogy nem szeretem, ha tereget, mert szerintem nem az ő dolga, és utána még azt is vasalnom kell, amit egyébként nem kellene. De tigrisugrással veti magát a mosógépre, ha sípol, csak mert majd őőőőőő…. “Miért porszívózol, két napja is porszívóztál.” “Cserélni kell/nem kell még cserélni a porzsákot.” “Nem kell még kimosni a kutyának a szőnyegeit, jók azok még.” “Miért sütöd ki azt a négy tintahal karikát, majd jön a lányunk, ő is szereti… vagy akkor vidd el neki.” Bocs, én is szeretem, és nem, nem viszek el négy darab karikát, ami megmaradt a mélyhűtőben, mert útközben csak kilolvad. “Majd ha mész anyádhoz, ne felejtsd el átvinni ezt és azt.” És ilyenekből egy nap van legalább tíz. Hidd el, a hatodiknál tényleg elgurul a gyógyszered, ma például odamorogtam valamit a tintahal fejezetnél, hogy baszki, had döntsem már el, hogy mit csinálok négy szájbanyomott tintahalkarikával, és egyáltalán… Mire azt mondja, hogy “ma elég nyűgös vagy”. No, erre elmagyaráztam neki szép szavakkal, hogy miért. Hát ő csak segít, meg mi van, ő már nem mondhat semmit? Figyelj, mondom… nincs semmi dolgod? Könyved? F@szbúk? Csinálj már VALAMIT ami nem azzal kapcsolatos, amit ÉN csinálok! ******* Még sosem jutottam el odáig, de néha annyira szeretnék néhány tányért odab*ni a földre, már nem is őmiatta, csak úgy egyáltalán, valahol kivezetni a testemből és az elmémből ezt a rengeteg feszkót, ami az évtizedek alatt beépült az összes sejtembe. Mondtam ezt múltkor a gyerekemnek viccesen, hogy annyira irigylem a filmekben, mikor szétvernek egy kocsmát, vagy egy autót… pedig semmi agresszív hajlam nincs bennem, de szinte érzem a tenyeremben azt a baseball ütőt, és hogy milyen jó lehet erősen megmarkolni, óriásiakat odacsapni, és csak rombolni, rombolni…. Erre a gyerek elkezd röhögni, hogy “anyu, van ám ilyen Pesten, be lehet fizetni, aztán összetörhetsz valamit”. Hűűű, ezt kérem szülinapra! 😀 😀