Hát ezen most jót röhögtem. Mert én nem az ablakon leskelődök kifelé, hanem a FB-on nézegetek olyan oldalakat, amik láttán naponta hatszor “jövök idegbe”. 😀 😀 A lényeg ugyanaz: nem kell(ene) odanézni. Lehet, hogy a leskelődésre való hajlam a korral is jár. Anyuék házával szemben volt egy egyszerű kis parasztház, miután Kati néni meghalt, Lőrinc bácsi egyedül lakott benne. Alacsony, kicsit sánta emberke volt, a közeli erdőgazdaságnál sepregetett amíg nyugdíjba nem ment. Azután otthon dolgozgatott a ház körül, de lételeme volt a kíváncsiság. Nem tudott úgy egy autó megállni a házunk előtt, hogy ne jöjjön ki azonnal “sétálni”, hogy csekkolja, kik is jöttek mihozzánk. És aztán kérdezgetett is óvatosan, hogy ezek rokonok voltak, vagy csak ismerősök? És miért jöttek? Anyám hülyét kapott tőle, mert mi köze hozzá…? Lőrinc bácsiék háza mellett volt egy kis fal, amin pont átlátott, ha éppen nem volt kedve az utcán mászkálni, arra könyökölt rá mindig belülről, úgy nézelődött, bár abban az időben nem igazán történt még semmi, de nem akart egy eseményt sem elmulasztani. Most anyám csinálja ugyanezt… Amikor éppen nem dolgozza magát halálra a kertben, az utcai teraszunk falánál feláll a kissámlira, hogy jobban kilásson, és nézelődik. De mondom, mit nézel? Mindent. Mert olyan szép kutyát sétáltat minden nap egy fiatal pár…, és van az az aranyos gyerek, aki mindig megáll a kapunál és kérdezi, hogy hol a macska…, az idióta szomszéd meg már megint egy csomó embert idehozatott, vajon mit tud még csináltatni a kertjében? Anyám egyébként a Kati nénire is hasonlít, mondom is neki mindig. Képzelj el a kis sánta emberke mellé egy nagydarab, pirospozsgás asszonyt, aki pörög egész nap, mint a villanyóra: főzés, befőzés, takarítás, állatok, kert… és még eljárt kapálni a házuktól kicsit messzebb levő földjükre is. Azok a napok sem lehettek kivételek, amikor nyári meleg volt – ez régen a parasztoknak nem volt probléma, legfeljebb aludtak egy fa árnyékában egy-két órát a legforróbb órákban. No, Kati néni jött föl úgy délután ötkor a földről, kipirulva, megizzadva, vállán hozta a kapát, és már az utcáról kiabált befelé a kerítésen: “Te Lőőőőőrinc, mé’ hagytad itten a napon ezt a kosár paradicsomot? És odaadtad a postásnak a levelet? Neeeeem? Hát, az isten verjen meg, hogy semmit nem lehet rád bízni, micsinátál megint itthon egész nap…? ” Ma azt mondanánk, irányításmániás volt. 🙂 Anyám, mikor látta, hogy ilyen állapotban jön Kati néni az utcán, mindig morgott: “…na, ezt is majd onnan kell összeszedni a földről a kapa mellől, egyszer hótziher, hogy agyvérzést kap, mi a francnak kell ilyen melegben kapálni ebben a korban, nézd meg, milyen vörös a feje, esküszöm ez nem normális….” És most mit csinál az anyám? Ugyanezt. 😛 Túrja a földet és leskelődik. 🙂 És én mit csinálok? Ugyanezt modern formában. Leskelődök a f@szbúkon, aztán meg dühöngök, hogy milyen emberek vannak. 😀
Az álmodó naplója 