Venezia

Ez az én városom. Nem azért, mert lakói közé tartozom, még csak nem is azért, mert előző életeim valamelyikében éltem ott: pedig ki tudja…, talán a legjobb spanom Casanova volt, egyszer dogaressa is voltam, Tiepolo festette ki a palotámat, Peggynél ittam a reggeli kávét vagy éppen a szakadozott ruhámban, mezítlábasan halat árultam a piacon. Nem volt ilyen. Érdekes módon pont én, aki mindenbe mindent bele tudok képzelni, valahogy nem érzem azt, hogy valamiféle atavisztikus kötődésem lenne a városhoz. Minden, amit iránta érzek, huszadik és huszonegyedik századi, történelmi léptékkel mérve frissen kialakult szerelem. Velencében nem az a nagy szám, hogy a múltból jöttél, hanem az, hogy bármerre mész, a múlt most is minden pillanatban jelen van. Nem voltam ott, amikor a Giacometto épült, de ennél sokkal fantasztikusabb dologban van részem, mert nyolcszáz év után is láthatom a Riva Alto öreg templomát. Tudom, hogy a lagúnának ezen a részén telepedtek le a legelső lakosok, akik megépítették a 400-as években az első templomukat, ami leégett, és nem maradt más belőle csak az előtér öt fehér oszlopa. Igen, ott az azok a fehér oszlopok 1600 éve, a város születésének idejében is egy templom részei voltak. Jobbról a másodikon van két véset: egy hal és egy osztriga, ha ezeknél kisebbet mert valaki árusítani a piacon, szigorú büntetést kapott. A homlokzati órának egy mutatója van, nem kellenek azok a percek…, és délután négy órakor van egy óra, éjjel háromkor pedig 24. 🙂 Itt, ahol állunk, néhány lépéssel mögöttünk van a halpiac, közvetlenül a bal oldalunkon pedig van egy árus, ahol régen mindig arrotolatat, ezt az összetekert szendvicset ettük, ami bőven megérte az árát, annyi sonkát és salátát préseltek a rétegek közé. De itt vettük poharakban a jéghideg, apróra felkockázott gyümölcsöt is – milyen jó is volt megenni egy ilyet egy meleg tavaszi napon! Bal oldalon a téren van egy viszonylag modern kút, annak a kávájára ültünk le, van is rólam egy fénykép, ahogy csíkos pólóban tömöm a fejemet. 😀 Ha még arrébb megyünk balra, ott kezdődik a Naranzaria, a narancsárusok régi árusító- és rakodó helye, jópár spritz és cicchetti lecsúszott már itt a torkunkon, és egyedül is sokat ücsörögtem egy-egy csatorna-parti asztal mellett, vagy esős napon a belső helyiségben, ahol antik a berendezés és kétdecis camparis üvegekből vannak a narancsos fényt árasztó lámpák. Ha elindulunk a hídon, jobb oldalon lesz egy gyöngyös bolt, ahol a kirakatban és odabent is a muránói gyöngyből készült ékszer százait színek szerint csoportosítják, ettől lesz az egész valami nagyon különleges – egyszer vettem itt egy karkötőt, amihez nagyon apró gyöngyökből szőttek nagyobb gyöngyöket, ezeket fűzték kör alakká. A híd túloldalán, bal oldalt lesz a fejünk fölött a Testa d’oro, a régi gyógyszertár aranyfejes cégére, ahol először keverték ki a Teriacát, a mindent gyógyító szert. Aztán ha balra fordulunk, bemegyünk a Tedeschibe, aminek a tetejéről csodás panoráma nyílik a városra, majd elmegyünk Goldoni sétapálcás szobra mellett…. és tovább és tovább… Ha pedig a híd után jobbra indulunk, ott van egy templom, ahol egyszer voltam esti kamarakoncerten, tovább pedig… üzletek, paloták, bárok, kutak, terecskék, hidak, csatornák, színek, fények… Bár néha engem is megtréfálnak a kanálisok és a sikátorok, Velence térképe itt van a fejemben. Most, hogy kicsit nehezebb lett az élet itthon, nagyon boldog vagyok, hogy minden lehetőséget kihasználtam, és ahányszor csak alkalom adódott, elutaztam ebbe a fantasztikus városba. Nem sajnálok egyetlen fillért sem, amit erre költöttem. És remélem…, tudom, hogy még nincs vége. ❤

Kép: Dieter Ermke