Felhőkről

Imádom az égboltot. Talán azért, mert olyan, mintha egy “kijárat” lenne a fejem felett, vagy hogy is mondjam… a látható égitestek mögött a láthatatlan messzeség, amit emberi szemmel, ésszel nem is bírok felfogni, de tudom, hogy ott is van VALAMI…, és amögött még valami, és amögött is… ha belegondolsz, tényleg VÉGTELEN. Szeretnék egyszer látni egy olyan csillagos eget, ami valami érintetlen táj fölé borul, ahol több száz kilométeren belül nincs emberi jelenlét. Azt mondják, valami elképesztő látvány mondjuk a sivatag vagy az óceán felett. Sokkal több fénylő csillag látszik, és olyan közel, mintha felnyúlhatnál értük, és leszedhetnéd őket, mint egy érett gyümölcsöt. Hát, ilyen élményben nem valószínű, hogy részem lesz…, egyszer a balatoni kis faházunkban kimentem éjszaka valamiért, és ott láttam megdöbbentően csodás csillagos égboltot, és hát persze gyerekkoromban falun, amikor még nem volt a terület ennyire beépülve, és talán még közvilágítás sem volt, ami elhomályosította volna az égi fényeket, vagy ha volt is, csak a fontosabb utcákon, és épp annyi, hogy az ember hazataláljon. ************ Azért szeretem az eget bámulni, mert hátborzongató belegondolni, hogy minden pillanatban olyan képet mutat, amit még soha, senki nem látott, sem egy perccel azelőtt, sem egy hete, sem kétmilliárd évvel ezelőtt. (Persze csak ha vannak felhők, mert a tiszta kék ég azért nem sok variációt rejt magában. 😀 ) Szóval vonulnak a felhők, felnézek, és arra gondolok, ezt, így még soha senki nem látta rajtam kívül, amióta világ a világ – legfeljebb az, aki éppen mellettem áll…, mert már az is másképp látja, aki csak néhány száz méterrel távolabbról tekint fel az égre. Valami hasonlót érzek a tengerparton is, hiszen ott is elmondható, hogy pont ezek a színek, ezek a hullámfodrok soha nem láthatóak kétszer ugyanúgy, és ott is érzékelem azt a bizonyos távolságot, ami bár tudom, hogy nem végtelen, azért bennem ezt az érzetet kelti. Mindig elképzelem, hogy a csökött szememmel csak a felszínt látom, holott a vízben ott van az a rengeteg élőlény, halak, rákok, mindenféle érdekes állatok úszkálnak abban a pillanatban is, amikor én az “unalmas” víztömeget nézem. Igen, azt hiszik sokan hogy ezek a dolgok unalmasak, mert mindig ugyanolyanok, pedig talán a legizgalmasabb látnivalók a világon. ********* Sajnos tenger nem nyaldossa a falunk határát, de az égbolt mindig itt van, és “rendelkezésemre áll”, ha be akarom gyűjteni a napi csoda-adagomat. Azt írta ma valaki épp egy fotózás kapcsán, hogy a csodák a komfortzónánkon kívül kezdődnek. Hát pont, hogy nem…, sőt, nagy baj lenne, ha mindig csak azon különleges alkalmakkor látnánk szép dolgokat, amikor át merjük lépni a határainkat. A mindennapi észlelés híve vagyok. 😀 ❤