Írókról és rólam

“Íróember nem felejti el, mikor kapott először fizetséget vagy dicséretet egy
történetért. Sosem felejti el, mikor érezte először a hiúság édes mérgét a vérében, és
hitte el, hogy ha tehetségtelensége rejtve marad, az irodalom ábrándja majd fedelet
ád a feje fölé, és meleg vacsorát a nap végén, de legfőképp azt, amire elsősorban
vágyik: hogy a neve nyomtatásban szerepelhet egy papírfecnin, ami biztos túléli őt.
Az író arra ítéltetett, hogy jól emlékezzen e pillanatra, mert már elkárhozott, és a
lelkének ára van.”

/Zafón: Angyali játszma/

A könyvet, amiből idéztem, még nem olvastam el, és őszintén: lehet, hogy nem is fogom. Miért? Nem tudom… elkezdtem, de nekem talán egy kicsit furcsa. Vagy mert ő egy ÍRÓ, én pedig kevés vagyok hozzá. Sosem szégyelltem bevallani, hogy nem feltétlen tudok felzárkózni a műfajhoz, amit “magasirodalomnak” hívnak, de azt gondolom, lényeg az olvasás, lényeg, hogy azért ne “szart” olvassunk, és bátran szórakozzunk, tanuljunk, művelődjünk akár “csak” a saját szintünkön. Amióta e-bookot is olvasok, még a leggagyibb könyvben is kijelölök néhány idézetet, mert mindegyikben lehetnek olyan mondatok, amit megmozgatják a fantáziámat. Egyébként meg… van itt a blogon valahol egy általam írt kritika egy velencés könyvről, amit egy (túl)művelt hölgy írt, és az a könyv egyszerűen egy katasztrófa, egy álságos írás, amiben a szerző éppen arról próbál meggyőzni minket, micsoda magasságokból látja ő ezt a várost; tele van tárgyi tévedéssel, felesleges nyunyogással, értelmezhetetlen párhuzamokkal. Magasirodalom – ami nem Velence.

De nem is erről akartam most elmélkedni egy kicsit, hanem az “írói” létről. Mivel én is kiadtam a kezem közül három útikönyvet, ami bár nem szépirodalom, és semmiképpen nem “magasirodalom” (utóbbit azért teszem idézőjelbe, mert nem is tudom értelmezni az irodalomnak ilyenképpen való szétválasztását… van a “magas” az okosaknak, akkor kell legyen “alacsony” is a hülyébbeknek – vagy hogy van ez?), azért csak meg kellett írni, összeszedetten, helyesen rakva egymás mellé a szavakat minden szempontból. És úgy, hogy azért hangulata is legyen, vissza tudjam adni a látnivalókkal kapcsolatos érzéseket is, ne csak a száraz tényeket. Szóval mondhatom, hogy írtam három könyvet (plusz néhány novellát és mesét), mégsem vallottam soha magamat írónak. Ellentétben sok magyar szerzővel, akik kinyomnak magukból valami kis semmi történetet kétszáz oldalon (oké, én is tudok azért sznob lenni, csak egy másik szinten 😀 ), kiadatják saját pénzen egy kiadóval, és már nyitják a FB-on az “írói” oldalukat háromszáz kedvelővel, aminek a fele családtag és a baráti kör. Mert ők már írók. Szerintem nem azok. Lehet persze valakinek egyetlen egy, zseniális könyve, amitől már felemelkedhet ebbe a magasságba, de ez igen ritka.

Egyszóval nekem az, hogy “író”, az szent dolog. Valaki olyan, aki én biztos nem vagyok. Volt egy érdekes dolog az életemben: az egyik barátnőm, amikor éppen összerúgtuk a port valamiért, azt vágta a fejemhez, hogy “amióta író lettél, egész másképp viselkedsz”. Én? 😀 😀 Alig tudtam a könyveimből eladni pár tucatot, nem jelentem meg könyvesboltokban, csak nagyon rövid ideig, nem lettem híres, nem kerestem pénzt a könyvekkel. Ettől persze a könyvek jók, örülök, hogy ennyire is képes voltam, így akár lehetnék író is…, mindig azt szoktam mondani viccesen erre, hogy Van Gogh sem adott el életében egyetlen egy képet sem…, de nem…, nem vagyok. Mert író Hemingway, Ken Follett, Szabó Magda, Steinbeck… hogy jönnék én ehhez? Így aztán paradox módon életem egyik legnagyobb sértése volt, hogy valaki gúnyosan írónak nevezett, mert én sosem mondtam magamat annak.

A Zafón idézet azért mégis megtalált, mert három könyv borítóján is ott látom a nevemet, és azért ez tényleg nagyszerű érzés. Csak így csendben, magamnak. És valóban az sem volt rossz, mikor a könyvbemutatóimon pénzt is adtak az írásaimért, és estére tele lett a kis fémdoboz, amit magammal vittem. Ezek a könyvek azért valahol ott vannak, láttam például a neten egy antikvárium kínálatában is őket, és ott kallódnak majd különböző helyeken évtizedek múlva is, amikor lehet, hogy én már alulról szagolom az ibolyát. És majd valaki esetleg elolvassa, aki ma még meg sem született, és azt mondja: na, ez az öreganyám padlásán talált könyv egész jó volt, és azonnal el akarok menni Olaszországba, hogy lássam, miről írt ez a spiné harminc évvel ezelőtt. 😀

Ha írónak tartjuk magunkat, ha nem, azért a könyveinkkel tényleg vettünk egy jegyet az örökkévalóságba – ki fapadosat, ki első osztályút, de repülünk. 😀 ❤

A második könyvem borítója, amikor még szerkesztettük a tördelővel. A képet Caprin készítettem, miként a könyvben szereplő összes többi fotó is a sajátom. (Akkor fotóművész is vagyok? 🤣) Imádtam a folyamatot, ahogy létrejött a könyv, és nagyszerű érzés volt a végén a kezemben tartani. ❤