Méhkirálynő

Yvette olyan mértékben keveri a szart az outlanderes csoportban, hogy ettől már tényleg felfordul a gyomrom. A látható felületen puncsol, olyan dolgokhoz kéri az engedélyemet, amihez egyáltalán nem kellene, csak hogy mindenki lássa, ő milyen alkalmazkodó. Ugyanakkor kommenteket töröl, és olyan hangnemben válaszolgat egyes embereknek, amitől kinyílik a bicska a zsebemben. Van egy kedves ismerősöm, még Pugliában ismerkedtünk meg a házaspárral, a férfi tavaly meghalt 68 évesen, Éva pedig itt maradt egyedül, pedig mindene volt az az ember. Ő is belépett a csoportba, nem nagyon szokott hozzászólni, inkább csak nézelődik, de tegnap (talán először) valamiről véleményt mondott, mire Yvette olyan durván, gúnyosan válaszolt, hogy azt a kommentet viszont én töröltem – és akkor is töröltem volna, ha nem az Éváról van szó. Senkinek nem lehet más a véleménye, mint a Méhkirálynőnek. Ebből is látszik, hogy fogalma sincs, hogyan praktikus egy csoportot kezelni: mikor végre valaki kibújuk a rejtekből, és hozzászól valamihez, akkor nem ugatjuk le rögtön, még ha nem is értünk vele egyet, mert soha többé nem fog megnyilvánulni. Ráadásul valaki elszólta magát Yvette esti élője alatt, ami arra utalt, hogy a messenger csoportukban jól kibeszélik az összes problémát, persze ettől kicsit zavarba jött, mert élőben nem tudta törölni a hozzászólást, így feszengve csak annyit mondott, hogy “ezt majd privátban megbeszéljük”. Oké, nem vagyok szent, én is megbeszélem az Ágival a dolgokat, de csak vele, mivel kettőnket érint most Yvette viselkedése. Ő pedig kibeszél engem, bennünket a 150 fős csoportjában, a saját kis birodalmában a birodalmon belül, ahol ő lehet a főszereplő, akit mindenki bánt, aki pedig mindig jót akar, aki jajj-mennyit-tesz-a-csoportért. És persze vannak hívek, akik körbeimádják.

Oltári módon hányok ettől az egésztől. Nevetséges, piti dolog az egész, amiben nem akarok részt venni. Ez a sok intrika elveszi az időmet más dolgoktól, most jutott eszembe például, hogy folytatni kellene az Axel Munthe könyv fordítását, inkább azzal foglalkoznék, már annyi idő alatt is, míg ezt a postot írom. Most, e pillanatban a határán vagyok, hogy kilépek a saját csoportomból, és átadom neki az egész méhkast. Persze egyszerűbb lenne megvonni tőle az adminságot, és ezzel lefokozni egyszerű taggá, ami biztos letörné egy kicsit az egoját. De ennyire nem lehetek álszent: engem nem köt már semmi ide, nem olvasom a könyvet a már régebben felsorolt okok miatt, nem lenne értelme főnökösködnöm, mikor – ez tagadhatatlan – a csoport témájában Yvette van igazán otthon. A stílusa számomra mostanra elviselhetetlenné vált, de én mit kezdenék a csoporttal? Nem érdekel a pólócsináltatás, nem hallgatom a hangoskönyveit, nem bírom olvasni a primitív fordításait (deepl program 😛 ), már nem akarok találkozni sem a csoporttal, mert a legutóbbi találkozó is arról szólt, hogy Yv ült középen és kiselőadást tartott konkrétan MINDENRŐL, mi meg ültünk és néztük. Olyan stílusban és olyan hangosan beszél, hogy lehetetlen közbevágni, a BESZÉLGETÉS vele kizárt. Csak a bosszankodás van minden nap, amikor meglátom, hogy mik történnek. És annyi büszkeség azért bennem is van, hogy a csoport alapítójaként nem fogok a háttérben megbújni és Yvette után kullogni. Valójában csak egy dolog tart vissza: még ha nem is tenném közhírré, nyilván előbb-utóbb észrevennék, hogy nem vagyok a csoportban (majd Yvette gondoskodna róla 😛 ), és nincs kedvem privát üzenetekben magyarázkodni senkinek. De ezek nálam pillanatnyi döntések szoktak lenni, úgyhogy még bármi megtörténhet. Minden önismereti könyv arról szól, hogy ki kell lépni a mérgező kapcsolatokból – hát mi tart itt engem? Semmi.

***

Pár óra múlva meg is léptem. Persze Yvette kezdte rágni a gittet, hogy én hogy megváltoztam, meg kezdte bevági a régi chat beszélgetéseinket, hogy én két éve ezt meg azt mondtam… micsoda röhejes viselkedés! És hogy nem szóltam neki, hogy mi a szándékom. Igen, valóban nem kértem tőle engedélyt, hogy kilépjek a saját csoportomból, mert unom az egészet…, a csoportból, aminek rajtam kívül két adminja is van, tehát simán ellesznek nélkülem is. Rövidre zártam, mondtam, örüljön, hogy most tényleg az övé a felület, kértem, hogy hagyjuk a dolgot ülepedni egy kicsit, és ne kezdjünk sarat dobálni egymásra. Ő nem dobál sarat, én dobálom a sarat. Ehhh, jóvan, akkor egyelőre ennyi volt. Ja, és még azt is megkaptam, hogy ő pontosan tudja, hogy én mikor változtam meg… nem mondta ki, de tudom, hogy arra gondol, hogy mióta ezt az Ágit megismertem. Az pedig júniusban történt, akkor találkoztam vele egyszer a csoporttalin, ahol kb. három mondatot beszéltünk egymással, azóta kb. ötször telefonáltunk meg négyszer chateltünk. Azért akkor ez az Ági elég karizmatikus személy lehet, ha 62 éves koromban ezen ritka alkalmakkor ilyen mértékben meg tudott engem változtatni, hát nem? 😛 Holott csak annyi történt, hogy a kialakult nézeteltérésben Áginak adtam igazat és nem Yv-nek. Akkor ugye már meg is változtam, ha nem a Méhkirálynő seggét nyalom. Na, szóval tényleg ezeket a röhejes beszélgetéseket a mai nappal befejeztem, és ide sem fogok többet írni erről. Primitív, ostoba történetek, ennyi szót sem érdemeltek.