Június 11-én találkozunk az outlanderes csoporttal Csetényben. Kivettünk egy egész vendégházat 21 főre – egy nap alatt betelt. Yvette teljes elánnal belevetette magát a szervezésbe, ma már a szobakiosztást is megcsinálta. Igazgat két chatszobát, játékokat szervez, ajándékokat készít és küld, felolvasta a teljes Outlandert hangoskönyvnek, hetente egyszer élőben bejelentkezik, és lefordított az elmúlt egy évben két, egyenként úgy 900 oldalas kötetet az (7. és 8.), amik még nem jelentek meg magyarul. Észlelem, hogy mindenki előbb-utóbb ismerőse lesz a FB-on, hogy mindenkinek megadja a telefonszámát, és sokakat beavat az életébe.
De basszus… ez egy FB csoport!!! Az én vészcsengőim már jeleznének, az övé még nem, mert nem ismeri ezt a közeget. Ma főzőcske közben, miközben a telefonom folyamatosan prüntyögött az üzenetektől, elgondolkodtam, hogy vajon mit pótol Yvette életében ez a csoport? Nem igazán hallottam, hogy emlegette volna a barátaikat, nem járnak sehová, nem utaznak. Boldog család az övék, ez biztos, hiszen ismerem őket, de nekem úgy tűnik, meglehetősen ingerszegény az élet, amit élnek, és amiben egyébként ők boldogok. Nekik tényleg legfontosabb a család, és egymással érzik legjobban magukat. Pont ezért Yvnek jó, hogy hirtelen ennyi ember veszi körül, fordul hozzá ezért-azért, akiknek mesélhet magáról, akikért dolgozhat, és akik meg is köszönik a munkáját. Az egyetemen, ahol statisztikát tanít, ez nem fordul elő gyakran.
Bár néha kicsit összeszorul a gyomrom, hogy a végén én is csak egy vendég leszek a többi között a saját csoportom találkozóján… nem azért mert nem akarok részt venni a szervezésben, hanem mert mire odanyúlnék valamihez, Yv már megcsinálta, megírta, megoldotta… Szóval az egészen kicsinyke rossz érzés mellett azért drukkolok Yvette-nek, hogy sikerüljön új barátokra találni, és ne kapjon pofonokat a végén a lelkesedésért cserébe. Nem törvényszerű, hogy mindenki úgy járjon, ahogy én. Eszembe jut az elmúlt tizenöt évem, a blogol, később a máshol írt blogok, a munkák, a talik, aztán a nélkülem elvégzett munkák és a nélkülem megtartott talik, a nézeteltérések, a vádaskodások… és az a sok ember, akit valaha a barátomnak tartottam, aztán mára hol vannak…? Sehol. Bár annyi ezresem lenne, ahányszor ülök csak a székben, nézem a szemközti falat, és próbálom összeszedni, hogy ÉN miben voltam hibás a megszakadt kapcsolataim szempontjából. Voltak botlásaim, kinek nem?, de biztos nem voltam olyan szemétláda senkivel, hogy csak úgy otthagyjanak, mint kutyasz*rt a fűben. De nem is erről akartam írni… Tényleg remélem, hogy Yvettet nemcsak kihasználják, hanem tényleg szeretik, és nem lesz számára olyan csalódás az internetes barátkozás, mint az én számomra.
Na mindegy, én jól vagyok. Jól érzem magam a bőrömben, és örülök mindennek, ami még lesz. Ami volt, elmúlt. 🙂
Az álmodó naplója 