Tapasztalatom szerint a pasik többsége olyan, hogy kiteheted otthon a lelked, kb. semmit nem vesznek észre: számukra nem léteznek ujjlenyomatos villanykapcsolók, pohárkarikás üvegasztal, kutyanasi-morzsás szőnyeg, vízköves zuhanykabin…. ergo ha az egész napodat takarítással töltöd, ők délután úgy fognak bejönni a lakásba, hogy abból semmit nem vesznek észre. Oké, megint nyitott kapukat döngetek, ezt már számtalan helyen megírták, de az egész ma újra eszembe jutott. Kertészkedtem egész délután, a családfő nem volt itthon. Volt a kertnek egy különösen kritikus pontja, ahol kb. tökig értek a gazok, az elvadult virágok, az elszáradt, rohadtul szúrós bogáncsok, egy piros bogyós futó már felmászott a kerítésre, és az a veszély fenyegetett, hogy lassan eléri a szomszéd vagyonokért vásárolt, szent tiszafáit. Ez meg ugye nem történhet meg. No, ma volt a napja, hogy felvettem egy régi bőrkesztyűt, nekiálltam, kihúzigáltam a cuccosnak a nagyját, a többinek meg nekimentem a fűnyíróval, közben buzgón kértem a nagy manitut, hogy ne legyen odalent a vadon alján se kő-, se fadarab, és a kések éljék túl a beavatkozást. Szerencsém volt, csak egyszer sikerült rámenni valami erősebb növényre, de a fűnyíróval közösen azt is legyőztük. Alig telt az egész másfél órába, néhány baszott nagy karcolásba az alkaromon, és egy vörös csíkba a képemen, amit egy visszacsapódó barackfa-ágnak köszönhetek. Nagyon szép lett a terület, az elvadulásnak nyoma sincs, jövőre meg, amikor újra elkezdenek kinőni a növények, akkor majd résen leszek, és csak az maradhat, amelyikről tudom, hogy micsoda. 🙂
Nos, lehet sejteni, hazajön a Zember, mondom, nézzedmá’ azt a gazos sarkot, hogy rendbeszedtem! Állítólag bement abba a szobába, ahonnan látni lehet a kertnek azt a részét, de szerintem qrvára fogalma sem volt, hogy egyáltalán melyik sarokról beszélek. Viszont azt megkérdezte, hogy a nagy fűzfa alatt még nem csináltad meg? Hátbaszki, nem, ott még nem. De nyitva a lehetőség előtted is! Fűnyíró megfog, hosszabbító bedug, aztán már csak tologatni kell le-föl. Eszemmegáll, esküszöm!
Erről meg az jutott eszembe, hogy volt már többször is ilyen, hogy úgy dolgoztam ki a belemet, hogy ő nem látta… például a régi lakásunkban egy olyan nagytakarítás, amikor még a szöget is kihúzod a falból. De délután ötre pöpec rend volt, vacsora az asztalon, én meg ültem a hintaszékben, mint egy zombi. Zember belép az ajtón a rohadt fárasztó irodai munkája után, mondom, de jó, hogy jössz, főzzél már nekem egy kávét lécci! Mire rám mordul, hogy nehogymár én főzzek neked kávét, mikor egész nap dolgoztam! Oké, ilyenkor érzem, hogy nem véletlen élünk külön 22 éve. 🙂 🙂 Akkor megfogadtam az egyik régi barátnőm tanácsát (amit ma megint nem tartottam be, de az esetek 90%-ában igyekeztem az elmúlt néhány évtizedben): legyél jó háziasszony, mindent csinálj meg, de mindig hagyj valami ütős munkát arra az időszakra is, amikor a férjed otthon van. Ha kell, áldozd fel magad a cél érdekében: ülj le egy kicsit olvasni, szundíts egyet, vagy nézz meg néhány epizódot az aktuális sorozatból, aztán amikor hallod a kulcs csörgését a zárban, akkor szépen dugd be a vasalót, és a szeme láttára vasald ki a tizenöt darab ingét, mert különben szentül hiszi, hogy azok úgy teremnek, mosva, vasalva a gardróbban. És akkor majd azt fogja mondani, hogy köszönöm az ingeket drágám, ülj le, hozok neked egy sört. 😀 Szinte nem is tehetnek róla, egyszerűen másképp vannak bekötve, fogalmuk sincs arról, mennyi meló rendben tartani egy lakást (házat, kertet) meg egy-két gyereket. Hagyni kell, hogy észrevegyék. 🙂
Az álmodó naplója 