Umtiti

Hogy ne csak mindig panaszkodjak, tegnap olyan röhögés volt itthon… A történet ott kezdődik, hogy a lányom két török sorozatot is néz délutánonként (ezt az egészet most inkább ne kommentáljuk, mindenki eltölti valahogy a szabadidejét 😀 ), és ezeket a khmmm…. több-mint-érdekes filmeket akkor is nézni akarja, amikor itthon van egy-két napot, ráadásul a nappaliban akarja nézni, mert ott nagyobb a tévé és jobban látja a feliratot. A török sorozatokról annyit kell tudni, hogy tele vannak gonosz emberekkel, akik állandóan bántani akarják a jókat, de a jók legtöbbször győzedelmeskednek… a pasik mind szakállasok, a főhősnők pedig különlegesen szépek… a film teljes hossza alatt vagy sírnak, vagy kiabálnak, vagy veszekednek, vagy fenyegetik egymást, vagy érzelgősen beszélgetnek hosszú perceken keresztül. Érdekes egyébként, mert nagyon nagy súlyt fektetnek a török filmkészítők az arcokra: tényleg hosszú perceken keresztül képesek mutatni közelről az arckifejezések változását, a könnyes szemeket, ésatöbbi. Az amúgy rövid sorozatok közé préselt számtalan reklámmal totál idegölő az egész, a férjem a falra mászik tőle. Dehát a gyerekem szereti ezeket a filmekeet, és nagyon tud izgulni az események alakulásán. Namármost én, aki a múlt hetekben végignéztem a Váratlan utazás mind a hét évadát, jobb ha hallgatok. 😛 😀

Szóval elindul a sorozat, először teljesen levettük a hangot, a gyerek úgyis olvassa…, viszont azért ahogy mellette ülök és kötögetek, valahogy hülye érzés volt, hogy nem hallok semmit. No, akkor néhány epizód után, amikor már kb. tudtam, hogy ki kicsoda, ráadtam egy kis hangot, de még csak annyit, hogy a családfőt ne zavarja. Tegnap előtt aztán volt egy nagyon érzelmes rész, ami nagyjából arról szólt, hogy a kb. öthónapos magzat és a szépséges anyukája megmenekülnek-e vagy fel kell-e áldozni a magzat életét az anyáért cserébe. Kb. tíz percig zokogott mindenki (mondjuk tényleg nagyon megható volt), még a (szakállas), jóképű apuka is úgy tűnt, hogy igazi könnyeket ejt ebben a nagy érzelmi zűrzavarban. Elbúcsúztak a babától, akiek pedig nevet is adtak már pocaklakóként, Umutnak hívják. (Már ettől egy kicsit vihogtunk, dehát szokatlan nevek vannak arrafelé, ez a helyzet.) Tegnap bent maradtam a hálószobában, hát arra jövök ki, hogy full hangerővel megy a tévé, a férjem ül a fotelban, és amikor röhögve megkérdezem, hogy namivan, csak nem nézed a törököket?, akkor azt mondja, hogy hát tudni akarja, mi lesz már szegény Umtitivel. Végem volt. 😀 😀 Annyira röhögtem, hogy nekem meg attól csordultak ki a könnyeim, és azóta is ahányszor eszembe jut, mindig elkap a vihogás. Később mondta, hogy van valami focista az X csapatban, akit így hívnak, és hát neki ez ugrott be, és mennyivel jobban hangzik, mint az, hogy Umut. No, csak hogy mindenkit megnyugtassak, Umtiti maradt az anyukája hasában, igaz, a következő részben majdnem lelőtték őket, és tulajdonképpen mintha mindenki mindenkinek a gyereke, anyja, nevelőanyja, régi szerelme lenne…. szóval komolyan mondom, Izaura és Leoncio ehhez képest egy lájtos esti mese volt. 😀 😀