Hol vagyok ÉN ebben az egészben?

Elképesztő az a szolgaság, amiben a legtöbben élünk. Vénségemre megtanulom tisztelni azokat a művészeket, a standardtól eltérően viselkedő embereket, akik nem szégyellik kimutatni, kik is ők valójában, mire képesek, hogyan gondolkodnak, és ezt akkor is megteszik, ha előre tudják, nem lesznek vele sikeresek és népszerűek, sőt, talán sokan a szájukra is veszik őket (mert ebben mindnyájan nagyok vagyunk). Mintha mindenki egy szerepet játszana, az elvárt normáknak akarna megfelelni: társadalmilag, családilag, öltözködésben, étkezésben (csak ezért lehet annyi hülye, aki lassan a semmit eszi a semmivel), és a művészetben. Tudom, hogy most sarkítok, és sokan vannak olyanok is, akik ezen a ponton felröhögnének: jóreggeltkívánok, rá tetszett ébredni a zélet értelmére? Hát igaz… kissé fáziskésésben vagyok ezzel (is), de legalább nem hülyén halok meg. 😛 Amúgy én is tudom, hogy vannak, akik pont nem ilyenek, amit leírtam, de én magam, és az ismeretségi köröm mondjuk 90%-a így él. Rengeteg minden van bennünk, amit sosem mutatunk ki, mutatunk meg, mert ilyen rendes gyerekek vagyunk, hogy mindig a láthatatlanul létező elvárásokhoz igazodunk. Ami engem illet, megyek az utamon, de mostanában döbbentem rá, hogy vannak a tevékenységemnek olyan részei, amiket azért nem mutatok meg, mert “ááááá…, ez úgysem tetszene az embereknek”. Van több olyan, Velencéhez köthető Tiffany tárgyam, amit csak én értek…, van olyan fotóm, amiről TUDOM, hogy jó, de ha megmutatom valahol, minimális reakciót kap, mert mások nem értik, mi benne a poén vagy a szépség. (Ellentétben ugye a pipacsos réttel, ami tarol. 😛 ) Valahol van itt a blogon is egy bejegyzés két fotóról, amiről azt írta egy nagyokos, hogy biztos véletlen kattintásokból születtek (persze pont nem így van). Az ilyen véleményektől aztán visszahúzódok a csigaházamba, pedig annak kellene szégyellni magát, aki ilyen seggfej, nem nekem. 😛 Nos, a gyűlölt-imádott f@szbúk jó terepet ad a kísérletezésre: tegnap feltettem például ezt a képet, amit itt Sóskút határában készítettem a lovarda közelében. Ironikusan az “Our way” címet adtam neki Sinatra nyomán, mert ez a mi utunk, a mi kis ösvényünk, fizikailag és mentálisan, egy (vagy több) lóé és az enyém. Látható és láthatatlan lábnyomok. Egy lájk érkezett – a barátnőmé. 🙂 🙂 De folytatni fogom a kísérletet: mennyit merek megmutatni magamból és mennyire tudom kizárni az emberek érdektelenségét. (Lehet, mégsem kellett volna Abramovic könyvét elolvasnom. 🙂 🙂 )