Igen, nem fogalmazok most kultúráltan, még annak is örülni kell, hogy legalább kicsillagoztam a csúnyaszót. 😛 Mert emlékszem, amikor még mind blogoltunk, és egy napon orvoshoz vittem a gyerekemet, ezt meg is írtam…. Sz. pedig vizsgázott, ahol kb. az volt a tét, hogy ötöst kap vagy négyes fölét… és Ő, minden lelkek gyógyítója nem nálam érdeklődött a nap végén, hogy hogyan van a gyerek, hanem Sz-nél, hogy naaaaaa, hanyas lett a vizsga? Most ennyi-ennyi év után megint dezsavüm van, mert Sz. karrierje szépen ível felfelé, és ezt Ő követi is: meghallgatja a videót (pedig elvileg ugye soha nincs semmire ideje), lájkol, kommentel. (Mellesleg ilyenkor nagyon utálom azt a rohadásos f@szbúkot, hogy mindent meglátok, amit nem kéne. Dehát mivel Sz. illusztrálta a második könyvemet, ismerősöm, így látom az oldalát. Így jártam. 😛 )
Soha nem tudtam olyasmit csinálni, amit figyelemre méltatott volna, kivéve persze a neki végzett munkákat. Hiába fotóztam, írtam ezt-azt, gyártottam üvegből, mozaikból a csodákat, kb. leszarta, soha egy dicsérő szó, egy beszélgetés azokról a dolgokról, amiket én készítek, pedig elvileg érdekelték a kézműves technikák. Elvileg. Minden esetben, amikor nem rólam volt szó. A lehető legpontosabban megcsináltam több rajzát is üvegből (aki tiffanyzik, az igazán tudja, hogy ez mennyire nehéz), amikor már elhagyta az egyik állomáshelyét és véletlenül arra jártam, láttam, hogy még mindig ott lóg a fáradságos, szeretetteljes munkával a rajzai alapján elkészített üvegnap, a hold és a csillagok az ablakban – pedig ő már nem lakik ott. Amikor megírtam neki (egy csepp szemrehányás nélkül természetesen, mert én nem vagyok – voltam – “olyan”…), akkor rendre utasított, hogy ne ragaszkodjak annyira a tárgyakhoz. Talán ha tudta volna, milyen nehéz egy üvegtárgyat elkészíteni, és milyen szeretettel tettem át üvegbe a kétdimenziós mesevilágát, megértett volna. Vagy akkor sem. Ezt a katicát például imádtam, és milliméterre pontosan vissza tudtam adni az üvegben a rajzot. Hármat csináltam, természetesen kapott is belőle egy példányt, gondolom már rég elhagyta valahol.
Amikor megírtam az első könyvemet, még véletlenül váltottunk egy levelet valamilyen ügyben, kérdeztem, elküldjem-e…. azt mondta, ne. Mert úgysem lenne ideje elolvasni. Ez meg már milyen? Ismétlem: Ő, aki minden lelkek gyógyítója, két lábbal tudta az önértékelésemet a földbe taposni. ÍRTAM EGY KÖNYVET, EMBER!!! Egy útikönyvet Olaszországról, lehet, hogy nem olyan magasröptű, amihez szokva vagy, lehet, hogy nem tökéletes, de évekig dolgoztam rajta! Annyira nehéz lett volna azt mondani, hogy jóvan, küldjed el: átlapozod, megnézed benne a képeket, eltöltesz vele kb. 5,5 percet, aztán odaadod valakinek ajándékba. És a felebarátod, aki én vagyok, nem érzi magát egy rakás értéktelen szemétnek a hozzáállásodtól.
Eltelt hat év, és mindig azt mondom, túl vagyok rajta. Összevakartam valahogy önmagamat, visszataláltam ahhoz az egyáltalán nem tökéletes lényhez, aki viszont legalább tényleg ÉN vagyok, nem egy mások által kitalált és összecsavarozot bábú. Aztán néha jön egy hír, egy jelenlét a távolból és az összes démon megint itt köröz a fejem körül. No, ezt most elképzeltem, és tök úgy néz ki, mintha nem lennék normális. 😀 😀 Szerencsére nem ez a szitu, nagyjából addig tartott a dolog, míg ezt a postot megírtam – öt percig. Nem lehet nem együtt élni a múlttal, de most ennyi volt.
P.S. Ja…., hogy két bejegyzéssel ezelőtt azt mondtam, lejövök a fészbúkról??? Kicsodaaaaa…? Éééén….? 😀 😀 😀
Az álmodó naplója 