Mi manca

Nagyon hiányzik Itália. Nagyon. Nem azért, mert rohadtul el vagyok kényeztetve, és megpusztulok, ha nem lógatom a lábam minden évben akár többször is a tengerbe. Aki ismer, az tudja, hogy ilyen szempontból elvagyok én itthon is, konkrétan öt perccel ezelőtt fedeztem fel a neten egy tavat a lakóhelyemhez közel, ahol még nem jártam. Ugyanolyan horgászkalyibák vannak rajta körben, mint az oroszlányi tavon, csak harmadannyi útra van. Hihetetlen, hogy már azt hiszed, hogy ismered a környezetedet, és még mindig vannak rejtett szépségek. Szóval megtalálom én a csodákat, ehhez a tóhoz is még ősszel mindenképpen elmegyek. Már a jövő héten. De Olaszország… harmncöt éve a szabadság (mint nyaralás, utazás) és a SZABADSÁG (mint egyedül vagy barátokkal való kötetlen, elhülyült bolyongás) lehetősége volt az életemben. Voltam más országokban, sokszor, sokfelé, jó is volt, de szinte minden év úgy telt el, hogy oké…, most a családi nyaralás megvolt Rodoszon vagy akárhol, akkor mikor lóghatok meg pár napra Olaszországba? Esetleg még belefér egy hosszabb út is? Állandóan Itália körül forgok, mint egy bolygó, amelyik kényszerpályán van. Nos, a kialakult helyzetről nekem is megvan a magam véleménye, mint mindenkinek, kinek így, kinek úgy. Elmúlik majd ez is, csak amikor egy ilyen képet látok (mellesleg Capri, készítője ismeretlen), akkor érzem a tenger illatát, az Aperol ízét a számban… tudjátok, mikor a parton isszuk meg, hozzájön még egy kis extra sósság, amit az ajkunkon lerakódott sós pára tesz hozzá az italhoz… Érzem a sajt enyhe csípősségét, az olajbogyó keserűjét, a gyömölcsök édességét. Sopronban ittam egy spritzet és még egy szál ropit sem adtak mellé ezerötszázé’. (Bocs, Sopron, azért szeretlek. )