Fura innen messziről figyelni, ahogy felfedezik az őrségi tájat. Az utóbbi években fellendült nagyon a turizmus, ez a hely már nem az a hely, ahová 2009-ben kezdtem lejárni, és ahol el lehetett bújni napokra a zűrzavaros világ elől. Azóta rengeteg étterem nyílt, még több szálláshely, tanösvényeket építettek ki, és szinte minden hétvégén van valami fesztivál, gyerekprogramok, főzőcske, ilyen-olyan bemutató…. Cseriék azelőtt lasszóval fogták a vendégeket (mi voltunk az elsők között 2010-ben), most láthatóan egyik vendég adja a másiknak a kilincset. Rendben is van ez így, csak tomboljon az idegenforgalom. Mégis nosztalgiával gondolok vissza arra a boldog, békés időszakra. Idegenvezető barátnőm, aki nem tud külföldi utakon dolgozni, most átnyergelt a belföldi turizmusra, így ő az egyik, aki újonnan fedezi fel ennek a tájegységnek a szépségeit. Érdekes figyelni, ahogy egyre-másra teszik fel az emberek a fényképeket olyan helyekről, amelyeket én már több mint tíz évvel ezelőtt bejártam. Mindenhol sokkal több ember van, parkolók vannak kialakítva ott, ahol azelőtt csak úgy megálltam az autómmal. Sokaknak újdonság a veleméri templom, a pityerszeri skanzen, Magyarszombatfán a fazekas bemutató, Batáéknál a tökmagolaj. Szerencsésnek érzem magam, hogy még éppen megcsíptem ezt a tájegységet a maga elhagyatottságában… bár gondolom, akik húsz-harminc évvel ezelőtt ismerték, ők meg azt az időt sírják vissza. Így van ez. Épp egy éve voltam lent legutóbb, már akkor is nagyon más volt, a koronavírus megjelenésével pedig méginkább megugrott a látogatottság. Talán visszamegyek még… talán nem. Egyre inkább úgy érzem, ez az egész őrségi téma jobb, ha belekerül egy díszes kis dobozba, amit lezárok, és elteszek a szép emlékek közé.
Az álmodó naplója 