Együtt jártam tanfolyamra egy lánnyal, vagy inkább nővel…, hiszen már 36 éves volt akkoriban. Egy alkalommal, mikor arról beszélgettünk, mennyi stressz éri az embert, elhúzta szépen kirúzsozott száját és közölte, ő márpedig nem stresszel semmin. Nézzük, min is stresszelhetett volna? Nem volt önálló lakása, vagy a szüleinél lakott vidéken a régi lányszobájában, vagy a pesti barátjánál. Ha bedurcult a barátjára, hazament pár napra. Sehol sem jött az ő nevére a számla, ha javíttatni kellett valamit, az nem az ő dolga volt, ha a kertet vidéken felverte a gaz, az sem. Esze ágában sem volt megállapodni, saját otthont teremteni, családot alapítani, a legnagyobb gondja az volt, hova utazzon nyáron és melyik virágos ruciját vegye fel egy nyári reggelen. Boldognak látszott, ahogy hátrahagyva bennünket, csóró rabszolgáit a hétköznapoknak, ellibbent óra után, hogy tovább élje egy 16 éves leányzó életét a 36 éves testben.
Nem hazudhatok, volt egy-két pillanat, amikor irigyeltem. Ki nem szeretné, ha a gondok nem fognák torkon, ha nem darálnák be a hétköznapok? Ki nem szeretné letenni az aggódást, a félelmeket, a megoldásra váró problémákat? Nincs ilyen ember. Ha elkötelezed magad a szeretet mellett, ha felelősséget vállalsz egy élőlényért, legyen az házastárs, gyerek vagy háziállat (bocs a párhuzamért), elkötelezed magad a fájdalom mellett is. Mert rohadtul embert próbáló érzés, mikor az éjszaka közepén ül a kétéves a mosógépen és az ötödik priznic után megy csak le a láza… amikor mogyorót dug az orrába, vagy lenyel egy ötforintost és rohanhatsz vele a kórházba. Később, amikor elindul az óvodába, otthon ülsz a hirtelen jött, várva várt szabadsággal, de nem tudsz vele mit kezdeni, csak az órát nézed, mikor mehetsz már érte. Még később, mikor már autót vezet, és a frász jön rád, míg meg nem kapod este az sms-t, hogy megérkezett a haverokkal Horvátországba. És az állatok! Megtanítod a papagájt beszélni, aki elélhetett volna akár 15 évig, de úgy dönt, hogy neki elég volt három is, és eltemetheted egy cipősdobozban az orgonafa alatt. A kutya, aki családtag volt, a fejével a térdeden indul el a szivárványhídon, és miközben érzed, hogy elszáll belőle az élet, potyognak a könnyeid, de örülsz, hogy nem érez többé fájdalmat. Aztán ott a másik, a kis barna, aki egy hétig szédül, és nem tudják az orvosok, mi baja van, te meg pontosan hét napig úgy fekszel le este arra a néhány órára, hogy nem tudhatod, reggelre lesz-e még kutyád. Aztán egyik napról a másikra meggyógyul a büdös dög, de addigra megjártad a poklot.
Két napja meghalt Jack. Négy éves sem volt, 12 óra alatt lett a boldogan viháncoló kutyából egy eltemetni való test. Nem az én kutyám volt, de nekem is fáj, mert bár nem találkoztunk gyakran, megvoltak a magunk kis szokásai. Ahányszor meglátogattam őket, azonnal felkéreckedett, elaludt az ölemben, néha még a kabátot sem volt időm levenni, azonnal követelte, hogy elfoglalhassa a megszokott helyét. Ezt a képet eddig el sem mentettem magamnak, mert nem nézek ki jól rajta, gondoltam, majd lesz másik, hiszen annyi időnk van. Aztán kiderült, hogy nincs.
A szeretet rohadtul tud fájni. Néha nem is értem: miért csináljuk? Kapunk boldog perceket, éveket, igen… de az a bizonyos kard folyamatosan ott lebeg a fejünk felett, hiszen egy nap, egy pillanat alatt megváltozhat az egész életünk. Ijesztő belegondolni. De van-e felnőtt élet felelősségvállalás, érzelmi elköteleződés nélkül? Felnőtt-e az a 36 éves nő, aki elutasít magától mindenféle kötődést és felelősséget, csak repked át az életen a ruhácskáiban mint egy színes szárnyú pillangó? Vagy mi vagyunk inkább felnőttek, akiknek sokszor karikás a szemünk, akik vállalni mertük az átlagos, stresszes életet, gyerekekkel, kutyákkal macskákkal és papagájokkal? Nekem sok szempontból nem könnyű a saját életemben sem, és most kicsit belehalt az én lelkem is abba, hogy elment ez a kis szőrös lény, aki bár nem volt az enyém, nagy kedvencem volt. Mégsem bánom, hogy ezt az utat választottam, és merek szeretni. Talán az igazi élet olyan, mint az EKG zöld vonala a monitoron: kisebb nagyobb hegyek és völgyek, egyszer fent, egyszer lent, sírunk, nevetünk, mindig történik valami. Akié viszont egyenes, az talán már nem is él.
Az álmodó naplója 