Egy előadásnak vagyunk a szereplői. Díszletek vesznek bennünket körül, hegyek, völgyek, vizek, városok között zajlik a cselekmény, mindaddig, míg le nem gördül a függöny, és ha jól csináltuk, felcsattanó taps kíséretében lelépünk a színről. Az a néhány évtized, amíg részei vagyunk a darabnak, gyorsan eltelik, a körülöttünk lévő, természetes vagy épített környezet pedig megmarad, mindaddig, míg egy felsőbb szándék el nem pusztítja őket, vagy áldozatául nem esnek jó és rossz emberi döntéseknek. Elég csak a szülői házra gondolni, ahol generációk éltek egymás után, hogy aztán elenyésszenek az örökkévalóban. De még inkább érzed ezt utazás közben, amikor olyan helyekre teszed be a lábad, ahol már előtted is százak, ezrek koptatták a köveket, gyönyörködtek a látványban, hogy aztán egy nap, egy év, néhány évtized, vagy még hosszabb idő után eltűnjenek a semmibe, átadva helyüket a következő és az azt követő generációk sokaságának. Néha riasztó ez a körforgás, aprónak és sérülékenynek érzem magam benne, máskor éppen hogy nyugalommal tölt el kicsinységem tudata és az, hogy része vagyok valami jól szervezett egésznek, ami a világot jelenti.
Bergamo városfalában van egy rácsos ablak, ahol 2014 őszén üldögélt egy férfi. Kameráját maga mellé tette, és csak nézett el a messzeségbe, pihent, terveket szőtt, megoldásokat keresett a gondjaira – hogy mi járt pontosan a fejében, csak ő tudhatta. A nyílás a falban legutóbb üres volt, de az én szemem mindörökre megőrizte annak az elmélázó férfinak a látványát, pedig az arcát sosem láttam. Vajon hol lehet? Mi történt vele? Emlékszik-e ezekre a percekre? Vagy el is felejtette már élete egyik rövid felvonásának néhány pillanatát?
Sokat bolyongok egyedül, és ennek megvan az az előnye, hogy a fantáziám szabadon szárnyalhat múlt és jelen, a realitás és egy képzeletbeli világ között. Meséket szövök magamnak, történeteket találok ki, amelyeknek néha van szilárd, valós alapja, ezekre rakódnak rá a képzelet szülte történések, néha ismeretlen embereket ruházok fel olyan tulajdonságokkal, amelyekkel talán soha nem is rendelkeztek. Ha van néhány jó jellemvonásom, az egyik bizonyára az, hogy már gyermekkorom óta megéltem minden percet az életemben, észrevettem minden szépségét a napoknak, legyen az a saját falum határa vagy egy budapesti délután a csúcsforgalomban, amikor lassan araszolok az autómmal, és – ha nem időre kell érkeznem valahová – élvezettel gyönyörködöm a körúti házak részleteiben. Ha pedig külföldön vagyok, az olyan, mint az ajándékba kapott, különleges desszert: élvezettel bontom le már a szép csomagolást is az apró, de annál finomabb falatokról, majd hagyom, hogy ízük átjárja minden érzékemet. Gyakran vágyom a magányra még utazás közben is, ugyanakkor kagylóhéjam biztonságából kíváncsian leskelődöm kifelé, igyekezvén nem elszalasztani a megkapó, elgondolkodtató, vagy humoros emberi pillanatokat. Ezzel az ismeretlen emberrel ott az ablaknyílás adta keretben valami közösséget éreztem, hiszen én magam is annyi helyen ültem már így! Lehet, nem volt semmi alapja ennek a képzelgésnek, mégis elgondolkodtató, hogy még évek múltán is megállok egy pillanatra ennél a fotónál, amikor a bergamói képek között keresgélek.
Wagner darabjai több mint négy órásak: azt mondják, csak az igazi rajongók és a sznobok bírják végigülni őket (továbbá a gyávák, akik nem mernek színt vallani). Január elsején mindig elgondolkodom, számomra hány felvonás lehet még hátra, és hogy nem kellene-e felállni, és a lehető legelegánsabban otthagyni az előadást. Aztán mindig maradok. Nem tudom, valójában sznob vagyok, rajongó vagy gyáva, amikor hagyom, hogy az idegtépő dallamok szétmarcangolják a lelkemet, de maradok amíg tehetem, és azért az időnként felbukkanó néhány szép, felemelő akkordért továbbra is eltűröm a kakofóniát.
2018. január 1.
* A “Lesz ez még így se” című filmből.
Az álmodó naplója 