Elolvasva a könyvet az ember egy kicsit szerelmes lesz belé… nem úgy, mint egy rajongó, főleg nem úgy, mint egy tinédzser egy bálványba, inkább mint ahogy egy érett ember tud szerelmes lenni távolról is valakinek a tiszta lelkébe. Elolvastam, de mintha máris újra kellene kezdeni, mert biztos volt sok gondolat, fél- és egész mondat, amin átszaladtam, pedig több figyelmet érdemelt volna. Andrea Bocelli helyet foglalt a polcomon, ha megszorulok, ha elvesztem a hitemet az emberekben, csak le kell emelni őt onnan, és el kell olvasni néhány sorát. Mert egyszerűen jó, hogy ilyen lelkek vannak itt, velünk, ezen a zűrös bolygón.
Kétkedés? Azt ír magáról, amit akar? Bennem nem merülnek fel ilyen kérdések. Háromszor annyit bizonyított már az életben minden szempontból, mint egy átlagember… pedig ő nem átlagos, neki nehezebb volt. Nincs értelme magát előnyösebb oldalról bemutatni, vagy elferdíteni az igazságot. Akiben pedig a kétkedés mégis felmerülne, sérült lelkű ember lehet csak, aki talán már nem mer hinni semmiben.
A híres énekes azokról az évekről mesél gyermekkorától a világhírű tenoristává válásáig, amik küzdelemmel, csalódásokkal voltak teli, amelyek nehezen vezettek el azokhoz a sikerekhez, amelyekről ismerjük őt. Részletesen leírja a szülei iránt érzett mély szeretetét, a toszkán tájhoz fűződő elszakíthatatlan kötődését, tanáraihoz, segítőihez való ragaszkodását, első felesége iránt érzett szerelmét, és a mindent elsöprő érzelmeket, amelyeket gyermekei iránt érez. De részletesen ír a nehéz évekről is: látásának végleges elvesztéséről, az utána következő évtizedekről, amelyek az útkeresés, a bizonytalan jövőtől való félelem jegyében teltek. A soha fel nem adott álmokról, a rengeteg munkáról, amelyek végül elvezettek a sikerhez.
Volt két év az életemben, amikor minden csütörtök este ugyanoda indultam, és amikor beültem az autóba, az első mozdulatom az volt, hogy betegyem a lejátszóba Bocelli “Sogno” albumát. A hangja hozzá tartozott az estéhez, a segítségével már induláskor ki tudtam szakadni a problémák közül, a “bel canto” dallamai és az ő hangszíne volt az, amely elvitt az Istenhez, és amely elhozott tőle… a csütörtök esték vele voltak teljesek. Milyen furcsán tud írni az ember egy vadidegenről, hát nem? Mert hát idegen ő, egy híres művész más országból. De mi más lenne a művészet lényege, ha nem éppen az, hogy az énekes, az író, a festő úgy tud megszólítani, mintha te lennél a legfontosabb a világon, és mindazt, amit megtett, létrehozott, csak teérted tette volna.
Rengeteg könyv között élek, hála Istennek. De ha belegondolok, egy alapos válogatás után elég lenne egyetlen polc. A Legfontosabbaknak. “A csend zenéje” pedig az első sorban kapna helyet.
(Blogbejegyzés, 2015. november)
Az álmodó naplója 