Flúgos futam

Ezen a héten már másodszor égek be – és még csak szerda van. Középkorú spiné piros miautónkkal – eleve rajtam a bélyeg. Pedig annak ellenére, hogy még csak öt éve vezetek minden áldott nap 🙂 , már tök jól csinálom, tudok például tenyérrel kormányozni (az nagyon menő), százötvennel menni, és kis teherautónyi helyekre beállni, feltéve ha nincs túl magas járdaszegély, nem jeges az út és a dőlésszöge nem haladja meg a kritikus mértéket (és a csillagok állása is megfelelő). 🙂

Szóval az úgy volt, hogy hétfőn beparkoltam a Mammutba, felmentem a fogorvoshoz aki kihúzott egy fogamat, és már indulnék is – de nem enged ki a sorompó. Kicsit lötyögtetem az autót előre-hátra, hátha nagy nehezen felismer – akkor sem. Próbálom bedugni a jegyet a micsodába – nem megy. Hát, ez elromlott. Visszagurulok lefelé. Én! Azon a meredek, keskeny rámpán hátrafelé! Igen! A lenti végén álldogál két köztisztasági manus, akiknek már eddig is szereztem néhány boldog percet a bénázásommal. A képem kicsit feldagadva, nagydarab géz a számban a fogam helyén, de azért bátran megkérdezem őket: “nemtuggyák, hogy efetheg ehrommott a horompó…?” A két manus szerintem alig tudja visszatartani a röhögést, és mint anya a hülye gyerekének, kedvesen elmagyarázzák, hogy ha kicsit erőteljesebben bedugnám a jegyet a micsodába, akkor biztos sikerrel járnék. Ehhhh…. kint vagyok banyek… 🙂 És milyen jó, hogy esik az eső, mert feláztatja a nyolcmillió bogárhullát (from Mohács) a rendszámomról, amitől nem tudta a kompjúúúúter leolvasni a betűket és a számokat…. He-he.

Na, aztán ma meg vásárolgatok a Corában, amúgy ráérősen. Éppen azon a fontos problémán elmélkedek, hogy milyen színű potpourrit vegyek a levendula-olajhoz, mikor bemondják a rendszámomat, hogy a tulajdonos AZONNAL menjen az autójához. Upppszzz… ez én vagyok!!!! Rohanok kifelé… a kosarat odacsapom a bejáratnál az őrnek, izgatottan mondom neki, hogy jajIstenem, biztos összetörték az autómat, az én drága kicsikémet… (ez utóbbit csak magamban). Mire a fazon (aki már megkapta a fülest), határozottan gúnyosan legörbülő szájszéllel és szánakozó pillantással, hímségének teljes tudatában közli velem, hogy “ugyan… csak teljesen lehúzva teccett hagyni az ablakot…” Ó, a rolling stones…!! 🙂 De még ennyivel nem úszom meg, hátravan a parkolóban az őr… gúnyos pillantás, szájszél… stb. Elmagyarázza, hogy teccem tudni, így be tudnak nyúlni és ki tudják nyitni és összekötik a vezetéket…. jóvanhaggyámá’… tudoménis….!!! De azért nagyon mosolygok és őszintén megköszönöm szépen, hogy milyen jó, hogy itt vannak és így figyelnek és minden…

Ebből a hétből még van négy nap – és közel ezer kilométer. Úgy érzem, még írok… 🙂

(2010. október)