Biztos emlékeztek még erre a ruhadarabra: anyagát tekintve szigorúan nájlon, ujjatlan, lehetőleg virágmintás, rikító színű, az elején fehér gombok. Szerintem még a zanyukám is hordott otthon ilyet, de kizárólag házi- és kerti munkára, mondjuk ő sem az a kiköpött divatdiktátor, de azért ha potenciális vendégek fordultak be az utca túlvégén, már kapta le magáról a göncöt.
Ez volt a 60-as, 70-es évek. Épp ezért számított igazán kuriózumnak, mikor 1985-ben Rimini fő- és bevásárló utcáján megjelent a magyar család, hölgyek szigorúan Kék Otthonkában, férfiak műbőr szandálban nájlon zoknival. Hiába, már akkor is egzotikus országnak számítottunk, fura népszokásokkal.
No, hát ma visszaröppentem az időben APEH látogatásom alkalmával. III. kerület, Kaszásdűlő. Felmegyek a második emeletre a csekkjeimért, és mivel ott helyben asztal nincs csak szék, úgy döntök: nem egyensúlyozom a térdemen a kitölteni valót, amivel mennék tovább a postára, hanem a portánál leülök a szkájfotelre a kis kerek asztal mellé, amit szolid matyóhímzéses terítő borít és teli hamutartó tesz még egyedibbé. Nem baj, szagoltam én már ilyet, öt perc az egész. A portásfülkénél sürgölődik portásnőnek álcázott Kék Otthonka, éppen hangyákat szed össze egy koszos ronggyal, ruházatát súlyosbítja egy koszlott macinaci és egy leírhatatlan pulóver. Szájában lóg a cigi, a hamut pöcköli az orrom elé.
Írogatom szépen a számokat, egyiket a másik után, közben eljut a tudatomig egy megjegyzés Kék Otthonka szájából valami Józsinak, aki ott lebzsel, hogy “majd íratok egy táblát, hogy itt nem lehet…” Á… ez nem nekem szól. Mert hát miért ne lehetne egy közintézmény portája előtt a bejárati ajtó melletti asztalkánál kitölteni két csekket? Tovább gömbölyítem a hatosokat és a hármasokat, mert igen, már harminccal kezdődik a nyugdíjjárulék havi csekkje hogyottegyemegafene…
Éppen itt tartok gömbölyítésben és gondolatban, mikor Kék Otthonka megáll mellettem és közli, hogy itt ám nem lehet csak úgy írogatni. Mivan? Mert ez az ő asztaluk. Meg az ő székük. (Majdnem mondom, hogy “és a ti hamutartótok…” de még befogom, hátha megúszom szópárbaj nélkül.) De csak mondja, hogy itten ha valaki le akar ülni, az meg szokta kérdezni, hogy szabad-e… és majd ő jól kitesz egy táblát… mer’ ők nem az APEH-hoz tartoznak. Mivaaaan? Azért erre már mondok egy két szót, hogy közintézmény meg porta, meg dohányzási tilalom meg köze semmi… De aztán ránézek a gyönyörűséges ruhadarabjára, és rájövök, hogy cseppnyi esélyem sincs. Mondjuk addigra már röhögök is, bár ez nem szép dolog. De még mindig jobb, mintha letépném a fejét, ugyebár.
Büszkén libbenek tova, mert megmaradtam kultúrlénynek és nem is vertem meg senkit, irány az Auchan. Bemegyek, nézegetem a könyveket és állok a kocsival. Mondom: állok. Egyszer csak arra eszmélek, hogy egy néni lazán belelöki a négykerekű szerkentyűt a hasamba, és haragos arccal néz. Mivan? (Tudom, ez már volt kétszer és szóismétlés, de ma ilyen nehéz a felfogásom úgy látszik.) Hát hogy ő azért lök, hogy én nehogy toljak. De nénikérem, hát én itt ÁLLOK! Igen, de én biztos el akartam indulni, és ha elindultam volna, akkor őt pont fellöktem volna. Gondolom vágok azért valamilyen arcot – ennyi legalább engedtessék meg nekem -, mert még aszongya, hogy “ezen nem kell megsértődni”. Kez’csókolom, röhögni szabad….? 🙂 Gyanús… ugyanaz a korosztály … és ő ugyan rendesen volt felöltözve, de ide a rozsdás bökőt (mutatom), hogy valahol a szekrényben neki is ott lapul a kis fehérgombos Dior modell…. 🙂
Ezek után hazajövén (mert ilyen szavakat tudok…) kinyitom a kis filofaxomat (meg ilyeneket is…), ahová be van a mai naphoz írva gyöngybetűimmel, hogy “ne felejtsd el!”. Az ég szerelmére…!!! MIT????? :-)))
(Foto: Apátistvánfalva, 2009.)
Az álmodó naplója 