Felteszem a lányomat a távolsági buszra, amely a táborba viszi. Az anyai aggodalom, és az egyáltalán nem anyai szabadságérzet éppen összecsapni készül törékeny kis lelkemben, mikor a kedves, otthonkás nénike megszólít. Kicsit odébb a padon ribizli van eladó, menjek már oda, nézzem meg, frissen szedte a kertjében, egész biztosan vegyszermentes, még reggel rajta volt a harmat, azt meg kellett várni míg leszárad, csak azután szedte le, de van petrezselyem is, és még egy csokor kapor is… Nem emlékszem rá egészen biztosan, hogyan tettem meg azt a néhány lépést a padig, de azon veszem észre magam, hogy már majdnem vettem egy doboz ribizlit, és éppen a (szintén garantáltan permetmentes) petrezselymet veszem közelebbről szemügyre. Valójában egyikre sincs szükségem, de nem akarom megbántani. Néhány perc után fény gyúl az éjszakában, akár lerajzolhatnám magam, mint egy képregény-hőst, akinek felcsillanó szeménél csak a feje fölé rajzolt villanykörte fénye csillog jobban. Oh, hát sajnálom, de nincs nálam pénz – teszem vissza a dobozt, hisz valóban nincs nálam semmi, egyedül a kávézóm bejárati ajtajának a kulcsát tartom a kezemben.
Ügyes próbálkozás volt, de a jó marketing szakembert ennyivel nem lehet eltántorítani. Messze megyek? Ó, a kávézót azt ismeri, hiszen az csak pár lépésnyire van! Jöjjek vissza! Mert ugye már mondta, hogy mennyire vegyszermentes, frissenszedett, harmatleszáradt ez a ribizli…? Körülbelül itt tartunk, mikor észreveszem, hogy a klasszikus otthonkájának az egyik fehér gombja félre van gombolva, valahogy annyira a nagymamámra emlékeztet, hogy ettől elvesztem minden józan ítélőképességemet, és megígérem, hogy visszajövök.
A nagyobbik doboz ribizlit szavazom meg magamnak, 600.- Ft, viszek egy ezrest, biztos tud visszaadni, hiszen mondta, hogy már a többi áruját eladta reggel óta. Nyújtom a pénzt, ő nyújtja a kettő doboz gyümölcsöt, hogy akkor egy ezresbe belefér a kisebb is. Öööööö…. mikor mondtam, hogy egy ezresért akarok vásárolni? Lehet, hogy mondtam, csak nem vettem észre? Vagy telepatikusan üzentem a bamba képemmel, hogy én, egyedül én vagyok az a nő az álmos kisváros főutcáján így hétfőn reggel, akinek nem egy, hanem kettő doboz piros bogyót is el lehet adni annak ellenére, hogy egyetlen egyet sem akart venni?
Elfog a röhögés, magamhoz szorítom a két doboz gyümölcsöt, és már indulnék. De ezt az Isten áldotta kereskedelmi őstehetséget nem lehet ám ennyivel elintézni! Mert – mondja -, virágja is szokott lenni, de azt éppen elvitték. Sajnálkozó arcot vágok, majd szóban is kifejezem mély szomorúságomat, hogy lemaradtam a gazokról, közben teszek egy tétova lépést a kávézó és a szabadság irányába, minimum háromszor elköszönök, és még a “talán legközelebb” frázist is bedobom a cél érdekében. Hiába. Lépked szépen velem, és mire észbekapok, már megbeszéljük, hogy ő most szépen hazamegy – közel lakik, halleluja! -, szed nekem nem egy, hanem kettő csokor virágot, mert higgyem el, annyira szépek…, és behozza a kávézóba. Mert hát meglátom én, hogy mennyivel szebb lesz a kávézó, és az ő szép virágja majd hogy fog tetszeni a vendégeknek.
Kész vagyok! Végre eloldalazok a zebra felé, közben azon gondolkozom, ha a fehérgombos otthonkát lecserélnénk egy kiskosztümre, és a nénit (természetesen fizetség ellenében) kiültetnénk a Frizzo udvarába, tuti, hogy megnőne a forgalom, mert nem lenne olyan ember, akit ne lenne képes beterelni az üzlet ajtaján. Már sokszor gondolkoztam ezen, hogy a marketingre ugyanúgy születni kell, mint mondjuk a zongorára: ha nincs meg benned az őstehetség, akkor is el tudsz játszani szépen egy zeneművet kottából, mint ahogy el is tudsz adni valamit, de ezt a fajta ütős magatartást képtelenség megtanulni. Az erre való képesség vagy ott folyik az ereidben, vagy nem.
És még nincs vége! Alig egy órán belül érkezik a néni a kávézóba három csokor virággal. Mikor meglátom, már tényleg nem lehet a vigyorgást letörölni a képemről, és őszintén megmondom, a röhögést is nehezen tudom visszatartani, miközben hallgatom, hogy hát ezt muszáj volt leszedni, mert nézzem meg, mennyire szép…, és tegyük mondjuk abba a régi kannába (mutatja). Nos, egy újabb ezresért megveszem az összes virágot (ha már leszedte és elhozta öreg néni létére, hogyan hagyhatnám nála?), és miközben vizet töltök a fehér tejeskannába, valami delejes hatásnak kitéve igent mondok a péntekre, amikor megint fog nekem három csokor virágot hozni, sőt, gyanítom beleegyezésem a nyár hátralévő összes péntekjére érvényes lesz. Sőt, ha őszirózsa is nyílik a kertjében, akkor az első hóesést is együtt köszöntjük majd. Remélem fenyőfái nincsenek…. mert mit csinálok majd szenteste 5-6 karácsonyfával?
(2017. május)
Az álmodó naplója 