Társak

-Készülődj, holnap indulunk. -Csak neeeeem? Megint Őrséééég…? – kérdezte gyerekes kelletlenséggel, közben úgy húzta el a száját, mintha valami szörnyű dologra akarnám kényszeríteni. -Nem panaszkodhatsz, rengeteg helyre elvittelek az elmúlt években, nem emlékszel? Gyönyörű városokat mutattam neked, mezőkön sétáltunk, vízpartokon ücsörögtünk, éttermekben ettünk, szállodákban aludtunk, csak te meg én. Egyébként is lerázhatatlan vagy… sokszor akkor…

Thousand years

Hagynám a nyugalom és a beletörődés rongyokban lógó kabátját a vállamról a földre hullani, és végre egyszer veszekednék! Hegyesre, élesre fenném a szavakat, súlyosnehézzé tenném a mondatokat, hogy amikor eltalálják, horzsolódjon a bőre, fájjon a teste… szeretnék nekimenni, megbántani, sérüléseket okozni, hogy ne csak nekem legyen rossz… hogy ha másról nem, arról eszébe jussak, hogy…

Sono io…

Felállok egy nagy hegy tetejére, kitárom a karom, kinyitom a tenyerem, és engedem, hogy a gondok összenyomorgatott, szorongatott lepkéi lendületet vehessenek, és rozoga, meggyötört szárnyaikon messzire repülhessenek, át a tengeren, olyan messzire, hogy sose’ lássam viszont őket! Nem szeretem a lepkéket, csalogatnak a szép külsejükkel, de ahogy hozzájuk érsz, tönkremennek, elmosódó mintázatú, tépett szárnyuk alól…

Metamorfózis

Egyszer megkérdeztem magától, vajon miért szállnak az éjszaka lepkéi és más apró lényei annyira közel a gyertya lángjához, hogy megperzselődjenek, megnyomorodjanak, netán el is pusztuljanak egy érintéstől? Kérdéssel válaszolt: „hát nem ezt csináljuk mind az életünkkel?” Nem, nem ezt… mert a szerepek ősidőktől ki vannak osztva, van aki láng lesz, van aki lepke. Minden szép…

Magamat, ha kell…

Becsukom magam mögött az ajtót, végre egyedül vagyok, mennyi időre is?, fél óra, max. háromnegyed… nem baj, ennyi elég lesz egy kis összeomláshoz. Beillesztem a katicás pendrive-ot a helyére, rátaposok a gázra, és engedem, hogy áradjanak a nyálas, érzelmes, mit érzelmes?, érzelgős nóták bele a fülembe, onnan egyenesen a megsebzett kis lelkembe. Ólvéjsz lávjúúúúú…. Helo neked is,…

Szeretni

-Ébredj… kelj fel! Készülődik. Rázogatta a vállamat már egy ideje, mégis nehezen nyitottam ki a szemem.  Miután végre rászántam magam, gyorsan vissza is csuktam: még most is sokkolt a szokatlanul erős, gyönyörű fény, amely aranyszínűre kontúrozta a felhők szélét, bevont mindent, beszivárgott mindenhová, hogy néha úgy éreztem, magam is fényből vagyok… Gyakran azon kaptam magam,…